Trees Of Eternity
Hour Of The Nightingale

(Svart Records • 2016)
boymester
2016. november 17.
0
Pontszám
9


    Egyelőre senki nem lelte még meg a Szent Grált, amiből nagyokat kortyolva a jó öreg Indie az örök élet gondolatával kacérkodhatott volna, ezért ha ki is zárjuk őket sokszor saját belső világunkból (gyakran hisszük, hogy rossz dolgok mással történnek), legyünk óvatosak, mert a tragédia és a halál centikre megközelíthet, belesuttoghat a fülünkbe és apró szilánkokra törheti minden nagyra tartott lelki békénk. Meghalnak a gyerekek, a szülők, a barátok, a testvérek és előbb-utóbb mindenki, aki valaha élt ezen a sárgolyón, aminek iszapos, vagy éppen poros felszínétől nem a felsőbbrendűségünk különböztet meg minket, csak az idő, ami megadatott. Szintén súlyos időszakot éltem meg az elmúlt években, ahol sorra veszítettem el olyan embereket, akik röpke létemben végig elkísértek, támogattak, vagy puszta létükkel tudtak jobb kedvre deríteni és tapasztalatokat szereztem arról a betegségről is, ami nemrég véget vetett Aleah Liane Stanbridge énekesnő igazából most fellendülő pályafutásának. Ez saját testünk öngyilkossága, a rák betegség volt, ami 39 évesen arra kényszerítette Aleah élete párját, hogy az együtt létrehozott zenekar, a Trees Of Eternity lemezét már csak egyedül jelentethesse meg és a jól végzett munka utáni büszkeséget elnyomja a gyász. Az sem segített sokat a Swallow The Sun gitáros Juha Raivionak, hogy több, meg nem nevezett kiadó visszahátrált a kiadástól, megjegyezvén, hogy amúgy sem számíthatnak folytatásra. Végül a Svart Records vállalta magára az Aleahra való emlékezés megkoronázását, mert hangjának terjesztésével hozzájárult ahhoz, amiről sokan csak álmodnak, valamilyen szinten a halhatatlansághoz.


    A Hour Of The Nightingale ugyanis az illusztris zenészgárda és rutinos doom fenegyerekek jelenléte ellenére is egyetlen csomópontban fut össze, mindenki úgy végzi a dolgát, hogy a szövegeket író hölgy örök főszereplő maradhasson, egy sötét ruhában suhanó árny, egy hang, ami belülről érkezik, aminek lételeme a szomorúság és az abban rejlő megmagyarázhatatlan szépség. A megteremtett hangulatot talán oldalunk egyik olvasója, Necron írta le legjobban a kommentjében:
    „Az egész albumot áthatja egyfajta szomorúság, de számomra ez nem a nyomasztó gyász sűrű, fekete, ránk telepedő leple, hanem egy lágy melankólia, mint mikor az utolsó őszi nap meleg sugaraitól búcsúzunk. Aleah hangja az őszi fák koronája közt suttogó szélre emlékeztet, melyet tökéletesen passzol a jól megkomponált, csillagok szikrázását tükröző muzsika, melyen dalról-dalra sodródunk elfelejtve időt teret, mely béklyóként köt meg. Megfelelően felépített, tökéletes album. ”
    A lemez természetesen nem előzmények nélküli, varázsütésre megjelent, úgymond kipréselt emlékként szolgáló dalcsokor, a 2009 óta nyilvántartott zenekar már hosszú ideje csiszolgatja ezeket a tételeket, egy részük 2013-ben már meg is jelent a Black Ocean címre keresztelt demón. Ezt sajnos a betegség miatt megcsonkított szabadidő már csak lassan tudta új szerzeményekkel bővíteni, de a belefektetett energia és kitartás végül felhelyezte Aleah fejére a hőn áhított koronát, amit egy saját album megjelenésével lehet kiérdemelni. A teljes kiadvány végezetül egy órás játékidő fölé emelkedett és könnyűnek semmiképp sem nevezhető. A felvonultatott tíz dal egytől-egyik Aleah lágy, suttogó hangja köré épül tehát, ahol a határok kitágításáról szó sem lehet, csak az érzékiségről és mélységről, amit egy női hang képviselni képes. Nemrég beszélgettünk egy hír kapcsán, ki milyen módon néz egy-egy női énekesre. Számomra velük kapcsolatban mindig az átélés, az átszellemülés okozott gondot, olyan ez, mintha férfiként kellene átélnem a lábgyantázás lelki velejáróit, de szerencsére a Hour Of The Nightingale nem nehezíti ennyire a dolgomat. Alapvetően gótikus doom balladák sorakoznak egymás után a lemezen, időnként keményebb gitártémákkal, de többnyire a felszínen lebegő finomabb hangokkal dolgozva. Ezeket a dalokat nem lehet akármikor, akárhol hallgatni, megfelelő hangulat nélkül, nyugalom és elfogadás nélkül soha nem találhat utat hozzánk, de megadva a kellő tiszteletet, áthámozgatva a dalszövegeket (szerény angol tudásommal), megláthatjuk mögötte az embert, aki már nincs.
    A My Requiem remek kezdés, gond nélkül teremt megfelelő atmoszférát, megalapozva a teljes játékidőre kiterjedő melankóliát. Az időnként lúdbőrt okozó hang okosan időzítve engedi elő-elő bukkanni a riffeket, ami súlyt és komolyságot ad neki. Ugyanebben a minőségben, talán még inkább a 90-es évek doom metalja felé nyúlva hömpölyög az Eyes Of The Night. A lemez talán leggyengébb dalán szerencsére gyorsan túltehetjük magunkat, mert harmadikként a Condemned To Silence unalomba fulladó témáival találkozhatunk. Ezek után azonban ismét az őszinteségé és a szívé a főszerep, ez pedig igaz minden további dalra is, amit felesleges lenne egyenként kielemezni, mert ez nem a részletenként hallgatható albumok sorozatát erősíti, de csak ott és akkor hat, amikor engedjük.
    A lemezen egyébként még Kai Hahto dobos (Swallow The Sun, Nightwish, Wintersun), Fredrik Norrman gitáros (October Tide, Katatonia) és Mattias Norrman basszer (October Tide, Katatonia, Moondark) játszik fontos szerepet. Két vendég énekes is szóhoz jutott, bár az Antimatter zenekarból érkező Mick Moss számomra egy hangyányit sem tett hozzá a produkcióhoz, ugyanez már nem mondható el a Paradise Lost dalnok Nick Holmes jelenlétéről, akivel Aleah megalkotta a záró, Gallows Bird c. dalt, aminél jobbat ebben a műfajban én még nem hallottam.
    Nem egy formabontó, nem hibátlan a kiadvány, néha úgy érzem, nem volt már idő néhány dal csiszolgatására, de hitelességben azt hiszem ebben az évben nem sok veheti fel vele a versenyt és számomra minden gyengesége ellenére is visszatérő vendéggé vált a megjelenése óta. Mindenképp ajánlott azoknak, akik kedvelik a Paradise Lost, My Dying Bride, vagy a Type O Negative munkásságát. A megjelenés a kiadó ellenére sem volt azomban zökkenőmentes, ugyan digitális formában már elérhető, a fizikai formátumra még várniuk kell még azoknak is, akik előrendelték a lemezt. Minden esetre a kiadvány teljes egészében meghallgatható


Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.