Fém szívem gépies, lépcsőzetes értékelési rendszerében a split kiadványok valahol a legalsó fokozatokon helyezkednek el, mélyebben, mint a ritka demók és soha be nem teljesült ígéreteket rejtő ep-k. Ez leginkább annak köszönhető, hogy ezeken a kiadványokon kettő, vagy több zenekar, projekt próbálja feljebb húzni a másikat, lendületet adni neki. Időnként ugyan szolgálnak érdekességgel, ritkasággal a gyűjtők számára, de ez a ritkábban előforduló lehetőség. A most hozzám került, Mondoscuro címre keresztelt kiadvány szerencsére ezt a vonalat erősíti, mivel két, egymással régóta szimbiózisban élő, közös zenészeket foglalkoztató zenekar adta ki nem lemezszerződést elősegítő célzattal, pusztán szórakozásból és megerősítve az okkultizmus iránti, valószínűleg vérszerződésben is rögzített imádatukat. Az egyik ilyen elvetemült olasz (mi más?) brigád a kultikus státusznak örvendő, hazájában régóta közkedvelt Necrodeath zenekar, akik a gengszter képző helyett elsőként járták ki a thrash metal főiskolát. A zenekar indulása 1985-re van belőve, de már korábban is együtt zenélő tagjai már az évtized elején is kacérkodtak egymással. Zenéjükbe szép lassan beszivárgott az északi szél által odasodort black metal is, amit a már akkor nagy hagyományokkal rendelkező, tipikus olaszos okkultizmussal együtt alkalmazva használtak remek lemezek gyártására. Ugyan a zenekar sok változáson ment keresztül az évtizedek alatt, lényegéből mit sem veszítve még ma is aktívak és 10 nagylemezt tudnak a hátuk mögött, változó színvonallal. A kiadvány másik elkövetője sem kevésbé érdekes a maga műfajában, ugyanis a Cadaveria egyenes ágú leszármazottja, mellékhajtása az Opera IX zenekarnak, mely a 90-es években alkotta meg egyedi hangulató, gótikával átitatott black metal lemezeit, melyekkel kapcsolatban ismét előkerülhet a kultikus kifejezés.
A Mondoscuro tehát egy igazi baráti hátba veregetés, aminek már a címével is egy ritkaságra utalnak (Necrodeath és hasonszőrű thrash legenda, a Schizo együttműködése egy lemez erejéig 1989-1990 között). Az új kiadvány azonban nem sok eséllyel indul a legendává válás útján, inkább gyűjtői, rajongói kedvenc lehet belőle, mert a rendkívül béna és erőltetett borító alatt nem sok újdonság, inkább érdekesség rejlik. A kezdésben például a Cadaveria női énekessel felvértezve dolgozza fel a Necrodeath legendás, első lemezén megjelent Mater Tenebrarum címő dalát, ami így elveszíti eredeti, földalatti hangzását és visszataszító énekét, helyette Raffaella Rivarolo énekesnő kevésbé izgalmas károgását hallhatjuk. A dal üt ettől függetlenül, de belehallgatva az eredetibe, gyorsan szertefoszlott kezdeti rajongásom iránta. A folytatásban a Necrodeath ugrik neki kifent körmökkel a Cadaveria első lemezén szereplő Spell c. dalnak, ami jóval hitelesebb lett ebben a kiadásban, megmutatva, hogy kettőjük közül ki a megkövült történelem. Ezek után két új szerzemény következik, amihez egymás dalnokait hívják vendégnek, mondhatni költségkímélő módon. A Dominion Of Pain egész jól sikerült az erőteljes black metal hangulatnak köszönhetően, a Rise Above viszont erőtlen sláger akar lenni feketébe csomagolva. A kiadványt két feldolgozás zárja le, ami a Cadaveria esetében nem meglepő választást hozott: a Type O Negative Christian Woman c. dalát helyezik át saját világukba, meg kell mondanom, sikeresen. Viszont a Necrodeath érdekesen választott, főleg azt nézve, hogy korábban már adtak ki egy feldolgozás lemezt a kedvenceikkel teletűzdelve (Old Skull, 2010). Ők a Beatles Helter Skelter c. dalát dolgozták fel thrash felfogásban, ami nekem kevésbé jött be, de érdekes próbálkozásnak mondható.
Érdekes ez a lemez, ami tényleg a gyűjtők, a rajongók polcára kívánkozik, azonban akiket nem hozott lázba a két nagy múlttal rendelkező zenekar saját magát szórakoztató produkciója, annak bőven kihagyható.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
