A fülszövegbe írt Mérő László idézettel csupán arra szeretnék utalni, hogy az elvek komoly dilemmát tudnak okozni egy-egy lemez megítélését illetően, de valamelyest át is alakulhatnak bizonyos körülmények hatására. Ezzel a jelenséggel szembesített a Them nevű zenekar Sweet Hollow című első nagylemeze.
Amikor az első dalt megszellőztette a csapat (Forever Burns), az igazat megvallva, nem tudtam, mit gondoljak róla. Egyrészt, már eleve nem akartam beleélni magam a zenébe, mert neves előadók leutánzása nekem annyit jelent, hogy egy banda mások learatott babérjaival kérkedik. A klónbandákat feleslegesnek tartom, ha King Diamond-hangulatra vágyom, akkor azt nem egy imitációtól, hanem magától Kingtől akarom hallani. Másrészt, annyira jónak éreztem a közzétett dalt, hogy napokig csak az járt a fejemben, ha akartam, ha nem. Megpróbáltam nem szeretni, mert annak ellenére, hogy a Them legénysége írt egy fogós King Diamond nótát, csalásnak tartottam a dolgot. Aztán megismertem jobban a lemezt, és a fejemben lévő gátló tényezőt kihajítottam a fenébe, úgy ahogy van! Több mint tizenöt (!) meghallgatás után nemcsak, hogy helyére kerültek a dolgok, hanem meggyőződéssel és magabiztosan állíthatom, hogy a King Diamond fanok kincsre találtak a Sweet Hollow lemezzel.
A Mercyful Fate és a King Diamond zenekarok a legnagyobb kedvenceim között szerepelnek már nagyon régóta, ezért kivételes az érzékenységem az (eddig) utánozhatatlan(nak hitt) stílussal szemben. Most azonban kénytelen vagyok döbbenettel beismerni, hogy a Them hiteles módon képes ezt az egyéniséget reprodukálni. A hiteles alatt azt értem, hogy más hasonszőrű próbálkozásokkal szemben (pl. a Dark Night nevű szánalmas viccbanda), a Them legénysége valóban ráérez a lényegre, és ami a legfontosabb, valóban képes olyan jó dalokat írni, mint King és Andy La Rocque. Hiszed, vagy sem: ez a helyzet!
Eleinte úgy tűnt, egy King Diamond-paródia lesz a lemezből. Mind a konceptalbum, mind a beépített összes (!) King Diamond sajátosság erre utalt, de aztán, meglepő módon, nagyon is komoly dalszerzői munkáról tett tanúbizonyságot a Sweet Hollow. És ez az, amivel megfogtak maguknak. Először éppen a lazaság, a túlságosan direkt megközelítés riasztott vissza, később azonban rájöttem, hogy ez sokkal, de sokkal komolyabb, mint korábban hittem.
A Them egyébként 2008-ban indult King Diamond-tribute bandaként. A tribute bandákat nem igazán kedvelem, de a tény, hogy Hal Patino (ex-King Diamond) és Mike Wead (ex-King Diamond) is megfordult náluk, mindent elárul a komoly hozzáállásról és a minőségre való törekvésről. Egyébként olyan zenészek játszanak itt, akik az említett kvalitásokat már bizonyították korábban. Kevin Talley dobos például játszott már a Suffocation, a Six Feet Under, a Dying Fetus és a Dååth soraiban, megannyi más banda mellett, míg Mike LePond bőgőst, többek között, a zseniális Symphony X soraiból ismerjük (és akinek hangszerét itt is nagyszerűen lehet hallani). Aztán a csapat egyszer csak gondolt egyet, és elkészítette saját King Diamond lemezét, anélkül, hogy konkrét dalrészleteket, riffeket vett volna kölcsön a Király széles repertoárjából.
A tipikus eszközök, elemek felhasználása révén azonban annyi hasonlóság üti fel a fejét, hogy fel sem lehet mindet sorolni. Meg sem próbálkozom vele. A lényeg az, hogy Troy Norr hangján áll, vagy bukik a produkció, mert King Diamond hangját leutánozni nem egyszerű feladat. Ilyen téren is döbbenetes a hasonlóság. Elképesztő, hogy a csapat énekese a dán legenda összes hangfekvését képes elsajátítani, ráadásul hihetetlenül megnyerő formában. Nem minden részlete éppen annyira kifinomult, maga az egész produkció is nyersebb és egyenesebb, mint a King Diamond lemezek, de az igényesség (ez az elv továbbra is nagyon fontos marad) átjárja a dalok mindegyikét. Ha szöveggel is nekiül az ember, még inkább feltűnik, mennyire összetettek a vokáltémák, és ugyanakkor mennyire szépek és fogósak is. Olyan fülbemászó dallamok ezek, amelyeket az ember akarva-akaratlanul is dúdolni kezd magában az utcán. Hasonló stílusban legutóbb a Wolf Devil Seed című lemezével jártam így, amely szintén rokon a Mercyful Fate világával (gitárharmóniák terén). A már említett Forever Burns mellett a Down the Road of Misery, vagy a Ghost in the Graveyard refrénje fényesen és egyértelműen bizonyítja az elmondottakat. De ez feltétlenül igaz a FestEvil és a Dead of Night dalokra is.
Azt is el kell mondanom, hogy már egy ideje fenem a fogam egy magas nívójú, agyas és keménykötésű heavy/power metal lemezre (mint amilyen a Symphony X tavalyi lemeze volt, vagy a már említett Wolf két évvel ezelőtti albuma), és a Them személyében ezt meg is találtam. Hallgassátok meg a The Crimson Corpse című nótát, amely egészen a Nevermore keménységéig merészkedik. Letaglózó! De a Blood from Blood és a The Harrowing Road to Hollow nóták is gyilkos darabok. A szólóknak természetesen kiemelt szerepük kell, hogy legyen egy ilyen bandában, és szerencsére ilyen szempontból is minden a legnagyobb rendben van. Markus Ullrich és Markus Johansson mindent megtesz ez ügyben, és nem csak szólók, hanem eszelősen jó riffek terén is ― végig a lemezen! Richie Seibel billentyűs a horror-hangulatot hivatott megteremteni, ő is pontosan tudja, miből mennyire van szükség, hogy ne csapjon át az egész giccses színházasdiba.
Óva inteném a KD fanokat, hogy nem érdemes elhamarkodottan ítélni a lemez fölött, mert könnyen lehet, hogy az év egyik legfontosabb heavy metal lemezéről maradnak le. Kiderült, hogy más stílusát leutánozva is lehet minőséget produkálni, egyszerűen csak nagyon jó dalokat kell írni hozzá. Ez az a bizonyos kivétel, amely próbára teszi a szabályt/elvet (és nem „erősíti”, ami egy félrefordításból fakadó hülyeség!).
Már lassan tíz éve nincs új King Diamond lemez, de idén is reménykedem, hogy majd jövőre kijöhet az új anyag. Viszont a várakozás ezúttal sokkal kényelmesebb, hiszen bátran ki merem jelenteni, hogy a Sweet Hollow remekül kitölti az űrt, és semmilyen hiányérzetet nem hagy maga után.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
