Sol Sistere
Unfading Incorporeal Vacuum

boymester
2016. december 28.
0
Pontszám
7
     Egyszerűen körbeírható az atmoszférikus black metal minden jellemzője: szőrös logó, természeti fotóval vagy epikus jelenettel ellátott, szemet kényeztető borító. Zeneileg egyszerű, sablonos black metal harmóniák egymásra halmozása, végtelenbe nyújtása időnként elszállásokkal, andalító melódiákkal tördelve. Ez a meghatározás éppúgy igaz a most bemutatkozó chilei Sol Sistere első lemezére, mint több ezer hasonló pályatársára, akik ebben az állóvízben lubickolva érzik jól magukat már évek óta. Hatalmas a túltermelés mind egyszemélyes projektek, mind zenekarok tekintetében, mégsem tudjuk a többséget nem szeretni, mert a jól bevált recept, a megcélzott hangulati pont mindig képes magával ragadni a legtöbb metal rajongót. Ettől függetlenül számomra kisebb csodát kell már végrehajtania egy zenekarnak, hogy ne soroljam a nagybetűs átlaghoz, például ez nemrég sikerült az Akhlysnak, de ennek a hétpróbás underground arcokból álló brigádnak már kevésbé. A rengeteg tapasztalat és tudás most nem volt képes többet hozni egy jól megoldott házi feladatnál, amiből teljesen hiányzik az egyéniség.


    A már említett gyönyörű, érzékenységet és magányt sugárzó fedelet kötelezően megkapjuk, a nyitó Death Knell pedig hasonlóan kellemes akusztikával kezd el simogatni minket, mielőtt arcunkba tolná monoton, mégis pusztító aprítását. A hosszú tétel igazán lassabb részeinél tud érvényesülni, a dal közepén lévő elszállásnál már szinte vártam a lélekharang megkondítását, de sajnos az nem érkezett meg, inkább visszatértek az ezerszer hallott harmóniákhoz. Nem hengerel le és nem fektet két vállra ez az ismerős nyitány, de ugyanakkor egy elvárható minőséget vetít előre mind a jól sikerült, hangulatot is segítő hangzás, mind a dalszerzés tekintetében. A megkerülhetetlen világégés fenyegetettségének érzésével ront nekünk ezek után a Relentless Ascension, ami szintén hangulatos tétel, de alig különbözik a nyitástól, csak Sidragath (itt egyszerűen C. művésznéven) énekének jóval érzelemdúsabb, őszintébb mivolta tudott igazán megragadni, valamint az újabb érdekes, nyugodtabb akusztikus kiállás. A tagok már sejthették, hogy még egyszer ugyanazt a dalt már nem tuszkolhatják le a torkunkon, így születhetett a Deliver Us, ahol sűrűbb tempóváltásokkal próbálták meg árnyékolni a kialakult képet és a voltaképp negyed óra alatt kifogyott ötlettárat. Egy újabb derékszíj szorítás után pedig kipréselték magukból a Sight Of The Oracle c. tételt, ami a kedvencem lett az egész lemezről, mert itt végre minden működőképessé és hatásossá tudott válni, beleértve a földöntúli, sötét epikusságot, a sodró lendületet és a jóleső monotonitást is, amit elvárhatunk ebben a stílusban. A lemez többségében uralkodó reménytelen búslakodás mellett itt végre kapunk pár erőteljes, gonosz hangot is, csak ennek köszönhetően nem kényszerülünk a játékidő 50 percében a sarokban kuporogni zaklatottan.


    A Degraded Soul ezzel szemben már csak rövidebb játékidejének végére kezd érdekessé válni, a Towards The Morning Sun c. közjáték pedig azért került fel a lemezre, mert miért ne, ha egyszer elkészült. Szintén instrumentális tétel a 6th Replicant, amiben lopnak pár ötletet saját maguktól és a világ többi hasonló zenekarától különösebb érdekesség nélkül, a lemez végére került Seeker Of Souls pedig ezt játssza el még egyszer, csak most már énekkel.
    A Unfading Incorporeal Vacuum esetében kijelenthetjük, hogy más névvel, más országból, más zenészek által már eljátszott, hangulatában minőségi zenét takar, ami bemutatkozásnak nem rossz, kiemelkedésnek, kiugrásnak viszont esélytelen, mert hiányzik belőle az a megnevezhetetlen plusz, ami azonnal képes megragadni.  Aki nagykanállal szereti fogyasztani ezt a hangulatot és heves nyáladzásba kezd a már emlegetett borítók, lemezek kapcsán, annak másodpercnyi csalódást sem fog okozni a Sol Sistere, de ha az idei év legjobb lemezei között akarod eltölteni az esztendő utolsó hetét, akkor nem ezzel múlatod az időt… A korong hangulatát elvitatni nem lehet, de attól függően, ki hogyan viszonyul ehhez az ismétlődő zenei csokorhoz, széles skálán lehet értékelni. Magányos pillanataimnak hála összeszedett egy gyenge lábakon álló hetest, amit voltaképp megérdemel. 


Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.