A Fémforgács úgy működik, hogy amikor kapunk fizikai promót, arról a hír bekerül egy „gyűjtőbe”, ahonnan a munkatársak kedvükre emelhetnek ki bármit, amiben kedvüket lelik. Tekintettel arra, hogy a magazinunk tetemes mennyiségű fizikai hordozót kap (igen, állati trúk és rohadt népszerűek vagyunk), időnként maradékokra kell vetődni. Ilyenkor a Sanyi felemeli a pallosát, és azon nyomban parancsba adja a maradék megzabálását. Rossz esetben az adott kiadó nem küld többet CD-t, de az is előfordul, hogy a bent rekedt kiadványok között van jó is. Ez általában azért lutri, mert a maradékokat nem kutatjuk ki Bandcamp felületen, nem keresünk rá a bandára a YouTube-on, mivel nyilván azért maradt ott, mert többen belehallgattak, és senkinek nem kellett. Én a sörétes puskámat pár hete húztam fel, és lőttem egy vakot a lomtárba, majd megvizsgáltam, hogy mit értek a sörétek. Ez a koszlott, bűzlő black metal kiadvány volt az egyik.
Olaszország nem nagyhatalom a műfajban, ezért legalább is kíváncsi voltam az összképre.
Határozottan idegesítően kezdődik a lemez, ha már csak azt vesszük figyelembe, hogy fade-elés (beúsztatás) nélkül van felkeverve az első dal. Ez nemcsak hogy nem hangfalbarát, de fülbarát sem. Mindegy, black metalról van szó, ne legyünk kicsinyesek. A sok wáááááá és aaaaaargh mögött mindenesetre egy nem minimálra szerkesztett fekete kátrányfolyam bújik meg, ez hamar kiderül. Viszont túlságosan nem is izgalmas az első negyed óra. Tikatika, sikamika, tulajdonképpen iskolában tanítható thrash – black ötvözet. Egy gyors zenében, ha negyed óráig nincs megváltás, kétes, hogy utána lesz-e.
Meg aztán ahogy haladtam tovább, feltűnt, hogy egy nóta sincsen beúsztatva, mind úgy kezdődik, ahogy a napon felejtett butélia felrobban. Az Arsonist címűben mondjuk változatosabb az okádás és van érdekes gitártrilláztatás, amire felkaptam a fejem. A ritmikai hibákra is. Oda se neki. A nagyobb gond, hogy még mindig ürít az agyam azonnal a hallgatás közben. A Sister of Pain volt az első, ami tényleg tetszett, ennek a dalnak van alja is, már ami az akkordokat illeti.
A furcsaságok ezután kezdődtek, mert az ezt követő dal sem rossz, itt is odatettek pár álló harmóniát. Mondanom sem kell, hogy fel lettem csigázva, vajon mit kapok a 10 perces ideglelős című The Return of the Horned Kingtől. Furulyát, többek között. Fura… Furulya. A kétharmadánál meg kellett állapítsam, hogy a 10 percnek semmi létjogosultsága nincs… Állatira alulinspirált az egész. Tulajdonképpen, mire a végére értem, rá kellett jönnöm, hogy pont a pikula menti meg.
Ballagásom a lemez továbbpörgetése közben teljességgel eseménymentesen zajlott, feleslegesnek találok rá minden szót…
A felvétel néha túlvezérelt, vagyis a vérbeli black hangzás első számú ismérve kipipálva. A második is, amint feldolgoztuk, hogy szól a gitár. Vékonyan, de jól. A gitárszólók nagyon fémzenébe illőek, ez a fémszíveknek mindenképpen előny lesz. A dob a nyolcvanas évek végét idézi hangszínben és játékban is. Lényegre törő, gyors, erőteljes, ami ide kell is. A vokalizálás teljesen okés, a dallamos részek is. Az Ancient Abbeyben a kántálás kimondottan tetszett.
Több, mint 20 éve létező zenekartól többet várnék. De az is lehet, hogy a több, mint 20 év miatt nem várhatok többet. Amióta rohadt kozmopolita lettem, egy meghasonlott fejlődéspárti korcs, azóta csak az izgat fel, ha törött marhalábszárcsonttal csapkodnak egy hárfát… Á, ez vicc volt. Simán tudok élvezni egy ódivatú metallemezt is, de ez terjedelme egyik felében túlságosan az nekem, és túlságosan ingerszegény… A kozmopolita húgyagyamnak.
Ajánlanám-e a lemezt? Metalheadeknek mindenképp. Olckúl thrash-black fúziónak ez kiváló! A több, mint egy órás játékidő soknak hat, a feldolgozással is, de a villázókat ez nem fogja zavarni. Linkelhető dalt sehol nem találtam. Trúság mindenek felett…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
