Lord Vigo
Blackborne Souls

(No Remorse • 2017)
boymester
2017. január 21.
0
Pontszám
7

    Még ki sem hűlt a 2016-os év végi toplistánk a hallgatott lemezek gyakoriságáról és személyes kedvenceinkről, az én királyságom trónjára ültetett Lord Vigo zenekar már le is tette az asztalra bemutatkozó lemezének folytatását. A bolondos megjelenésű, nevét a Szellemirtók 2 főgonoszától kölcsönző német banda epikus doom metalban utazik, ezáltal erősítve a véleményemet arról, hogy a germán nép igazán jól és változatosan képes képviseltetni magát a műfajban (Dawn Of Winter, Doomshine, Wheel, Voodooshock, Spirit Descent, Mirror Of Deception…). A Vinz Clortho énekes által vezetett banda immár a No Remorse égisze alatt adta ki a valószínűleg már korábban elkészült dalokat, amik lemaradhattak az Under Carpathian Sunról. A folytatásban ugyanazon a színvonalon űzik ugyan a 80-as évek horrorjából és NWOBHM örökségből táplálkozó doom metalt, de érződik, hogy az itteni szerzemények többsége igazán „b” oldalas dal, sokkal kevesebb egyediséggel és megkülönböztethetőséggel. A két album erőteljes rokonságát támasztja alá a most is hangulatos, de egyszer már ellőtt borító, valamint az egyes dalok közötti erőteljes kapcsolat. Hiába azonban Vinz még erőteljesebb, valóban minőségi éneke és az időnként falbontó riffek, az 56 percre nyújtott kiadvány elődjéhez képest csak amolyan bónusz dalcsokorként működik, mintsem albumként.

   Ezúttal jóval visszafogottabb az indulás is, az Oh Mother Earth súlyosan, de melankóliától és könnyen fülben ragadó dallamoktól átitatva nyitja meg a lemezt. Egyszerű, de szerethető és élvezhető dal a zenekartól, amit Vinz dobjátéka is érdekessé tud tenni a második felében, ugyanakkor igazán emlékezetes énektémákat nem tud felvonultatni. Ezzel szemben az öt perces When The Bloodlust Draws On Me már igazi Vigo sláger, amihez hatalmas támasztékot nyújt a felerősödő, 70-es évekből visszatérő Hammond orgonahangzás. Az élők és vérszívók ismét egymásnak feszülnek, a dal középtempós energiabombaként, a legszentebb klasszikusokat megidézve tudatja a világgal, hogy van itt még tartalék, a zenekar pedig nem egy a sok közül (ha lehet ilyet mondani egy olyan műfaj esetében, amiből 30-40 van összesen és sablonai miatt épp annyira balgaság szidni, mint a black metalt a károgás miatt). Meg különben is, hogy néznek már ki?


    A németek repertoárjából egyenlőre hiányzik az igazán nagy epikus költemény, ezt a rést próbálja meg elsőnek betömni a Great City In The Sky, időnként egészen sikeresen. Fantasztikus énekes teljesítménnyel és kalapácsként lesújtó témákkal sikerült feldobni, de az átgondolatlanság, kiforratlanság miatt gyorsan unalmassá tud válni. A lemezen a címadó Blackborne Souls követi a sorban, ami egy CandlemassSabbath szerzeményekből összeollózott, ugyanakkor ritka doomos témával indul. Szerencsére a folytatásban az ismerősen csengő gitárok helyett átveszi a főszerepet Vinz hangja, hogy egy igazán méltó katedrális tetején ünnepeljen és állítson emléket a megemlített bandáknak. Ijesztően ismerős indulása ellenére mégis a When The Bloodlust mellett az album egyik legemlékezetesebb dala lett, amin Volguus (legtöbbször a basszusért felel, de gyakorlatilag a trióból mindenki minden hangszerbe beleüti az orrát a felvételek alatt) gitárszólója hatalmasat lendít, belesodorva a zenekart egy talán még sosem tapasztalt, édes sötétségbe. A produkció feléhez érkezve azonban megkezdődnek az igazán problémás tételek is, mint a megérdemeltnél jóval tovább nyújtott Blasphemy, ami tempóváltásai ellenére sem tud igazán ütős lenni, pedig részleteiben erőteljesen hozza a zenekar által képviselt hangulatvilágot. A debütálás általam legnehezebben, majd legjobban befogadott dala, az Ishtar is kapott egy folytatást Hail Me Fire In The Night címmel, megerősítve a maradék dalok kiadása elméletemet. A szerzemény jellemzése gyanánt idemásolhatnám ugyanazt, amit az előző dalhoz is, remek ötletek, kiemelkedő pillanatok és feleslegesen elnyújtott játékidő, amiben egyszerűen elvesznek a finomságok. Szerencsére a két nagyágyút a For Being Unknown 80-as években gyökerező heavy/doom lüktetése követi, ami leginkább a Magic Circle zseniális debütáló lemezének hangulatára emlékeztetett annak ellenére, hogy valóban egy lemez végéhez közeledve illendő csak közzé tenni. A záró Eternal Saviour énektémáiban, gitárjátékban is ott van egy nagyszerű dal magja, ami a vastagon ráhalmozott játékidő miatt nem képes az égbe szökkenni, de legalább véget vet ennek az elkapkodott kiadványnak.
    A széles mosolyra húzódó számat elég hamar vízszintesbe hozta a gyorsan megszületett új produkció, ami minden kellemes pillanata, hatalmas retró hangulata mellett is csak korábban félretolt dalok gyűjteményének tűnik. Ettől függetlenül leírni nem fogom őket, mert a középszerűségen keresztül is áramlik tőlük egy olyan csak rájuk jellemző energia, amit most első kiadó által is támogatott (és sürgetett) produktumuk nem tudtak a csúcsra járatni és teljes mértékben kihasználni, de remélhetőleg egy okosabb folytatással bőven kárpótolnak majd minket a kihagyott lehetőségért.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.