A Gone Is Gone egy ismert muzsikusokból álló viszonylag új formáció. Direkt nem írok szupergruppot, pedig sokan ekképp aposztrofálják őket. „De miért?” Kérdezhetné a lecserélt szinkronhangú Ábel.
Nos, azért, mert a négy tagból háromnak elég jól cseng a neve. Igaz, én csak a Mastodon-os Troy Sanders bácsit tudtam kapásból hová tenni, lévén az ő anyazenekara kedvenc bandáim egyike. A másik két (általam kevésbé) ismert csóka az ugyancsak „trójai” van Leeuwen (ezer meg egy csapat, de leginkább Queens of the Stone Age) és Tony Hajjar (At the Drive-Inn). Az egy szem maradék emberke nem más, mint Mike Zarin, akinek a neve eleddig ismeretlen volt számomra. Gyanítom, ezzel nem vagyok egyedül…
Pedig ő volt az egyik ötletgazdája ennek a brigádnak és a zeneszerzésből is kiveszi a részét!
Tavaly megjelent első kiadványuk, a zenekar nevét magán viselő, 8 számos, bő félórás EP, amit ez év elején követett a bemutatkozó nagylemez, Echolocation címmel.
Már az EP is sejtetni engedte, hogy a jövőben számolni kell a Gone Is Gone legénységével. Ezt a sejtést jelen ismertető tárgya csak tovább erősíti.
Mondhatni bizonyossággá változtatja.
No nem ám az első néhány hallgatás után!
Lévén a srácok nem valami direktbe odacsapós, rögtön rögzülő zenét tolnak, hanem egy atmoszférikus, gyakran delejező/hipnotikus hatást keltő, elszállós, de azért döngölésektől sem mentes fajtát. Amiben pillanatok, megoldások erejéig megidéződnek anyazenekaraik, de mégsem nevezhető a Gone Is Gone szimpla Mastodon, QotSA, AtDI keveréknek. Sanders-ék törekedtek az egyéni hangvétel, stílus kialakítására. Törekvéseiket pedig majdnem teljes siker koronázza.
Sejtelmes, intim hangulatban indul a Sentient, Troy finom, légies dallamaival. Ehhez hasonlókat speciel a Mastodon nótákban nem szokott énekelni. Aztán amint belép a másik Troy gitárja azzal a tipikus „porszívó-hangzással” egyből bedurvul a dal. Az első pár tétel szinte egybefolyik, alig van szünet köztük. A Gift 1-2 fokkal tempósabb a Sentient-hez képest. Fogós szerzemény, Sanders bőgője és Hajjar dobja masszívan alapoznak, van Leeuwen meg hozza a rá jellemző minimálgitározást. Még két kisebb szólót is megereszt. Egyik sem virga, de hangulatilag illeszkedik a nótába.
Aztán érkezik a Resurge, ami valami frenetikus!
A verze is hihetetlenül hatásos, mind vokális, mind zenei téren. Tony törzsi dobolása, Sanders bőgőzése és dalolászása hipnotikus. Erre rádob a Mester egy akkora refrént, hogy besz@rás!
A Dublin kezdése, majd végigvitele gyönyörű, sok poszt-rock zenekar példát vehetne róluk hangulatteremtésből!
Erről a számról nekem a Puscifer is beugrik. Talán nem véletlenül, hisz van Leeuwen abban, és Maynard másik projectjében, az A Perfect Circle-ben is érdekelt.
A szintén Tool-os Colourfade ugyancsak zseniális. Szívbe markoló melódiákat hoz benne Sanders. És tele van apró hangszerelési finomsággal.
Az elektronika a Roads című dalban a legdominánsabb, de ez nem véletlen, hisz a Portishead a nóta eredeti előadója. Jól sikerült a Gone Is Gone feldolgozása is, szó se róla!
Aztán érdekes húzásként jön a Slow, majd a Fast Awakening. Ezek gyakorlatilag ugyanannak a számnak a lassú és gyors verziói. Mindkettő pofás, de nekem a lassú a favoritom. Abban a refrént olyan hangszínen és dallamvezetéssel tolja Troy, mint amilyet Nick Holmes használt a Paradise Lost középkorszakos, erősen elektrós lemezein.
A „Gyors ébredés” meg némi Motorhead-es, punk rockos ízzel, tempóval hódít.
A Resolve akusztikus, csak enyhén torzított merengését a záró, címadó követi, ami technikás, agyas ritmusokkal indít, a la Rush és összességében talán ez mondható leginkább progos tételnek.
Erős debütlemezt tett le az asztalra a Gone Is Gone. Valahol olvastam, hogy a gépies, már-már industrial hangzás miatt az illető embertelennek érzi az Echolocation-t. Én viszont érzéssel, lélekkel telinek hallom.
Nem adja könnyen magát, bármikor nem is hallgatható, ergo hangulatzene, szerintem mégis érdemes vele próbálkozni!
<a href=”http://goneisgone.bandcamp.com/album/echolocation”>Echolocation by Gone Is Gone</a>
