ANTAL
Alone

(Szerzői kiadás • 2016)
Győr Sándor
2017. január 30.
0
Pontszám
7
Kezdjük a bemutatással. Az ANTAL zenekar 2015-ben alakult és azóta több szempontból is megváltozott. A zenekar csak nemrég vált trióvá, de nem ez az egyetlen szembeötlő változás, ha visszatekintünk az eddigi pályájukra. 
A december 3-án megjelent Alone címet viselő lemezük az első, amin angol szövegek hallhatók és mit mondjak, szerintem ez rögtön minőségi ugrást is jelentett. Én nem vagyok a magyar szövegek ellen, de ez a váltás mindenképp jót tett. A másik változás, ami már az egyel korábbi, Aratás című hanganyagon is érezhető volt, hogy távolodtak a kezdeti nyers, punk/HC vonaltól. De azért ezt úgy sikerült megtenniük, hogy a lendület és bizonyos nyersesség azért megmaradt, és a mélyben azért ott vannak ezek a hatások továbbra is. Mondjuk úgy, némileg kontrolláltabbá vált a csapat zenéje.

A Tomi (gitár, ének), Bazsa (dob) és Jc (baszugitár) felállású banda annak idején azt írta a hírlevelében, hogy az új cucc már inkább grove metal és a stoner-doom jelleget mutat. Nos, meghallgatva van is ebben valami, ám ezen kívül is találni még párhuzamokat.
A (nagyon) szűk negyedórába öt dalt sikerült összerakni, de ez nem akkora újdonság, ha megnézzük a korábbi anyagaikat (a Bandcamp oldalukon valamennyit be tudjátok szerezni).

A nyitó The Funeral rögtön meg is mutatja, hogy valóban jól kategorizálták magukat a srácok. Az említett stílusokon túl azonban én érzek ebben egy adag zajos punk rockot is, valahogy abban a szellemben, mint a Nirvana Bleach lemezén hallani.



A Bed Sheets talán az, amire a leginkább mondhatjuk, hogy a groove és a stoner dominál benne. Mondjuk énekileg nehéz kategorizálni két dolog miatt is. egyrészt a gitáros-énekes Tomi hangjával túl sokat nem lehet kezdeni, másrészt a dalszöveg se túl hosszú, inkább a szám zenei részére érdemes koncentrálni szerintem, abban erősebb potenciált érzek, mivel sikerült a tempókkal és a riffekkel úgy játszani, hogy az érdekessé teszi szöveg nélkül is.

Az Alone dalaira a korábbiakhoz képest a lassabb tempó a jellemző, amit azért fel-felpörgetnek, ahogy teszik például a Once Upon a Time végére is. Tetszik, hogy helyenként olyan elsőre oda nem illőnek tűnő témákat tolnak, amik aztán mégis megállják a helyüket.
Az Institution nyersességét zajokkal teszik még inkább azzá. De a fájdalmas ének – számomra legalábbis – megint a Nirvana hasonló dolgait, meg mondjuk a Mudhoney-féle grunge-ot idézi. Az utolsó harmadban a hisztérikus röhögés elé beteges.
A negyvenkét másodperces Vermin meg egy punk/HC ujjgyakorlat, kicsit talán visszafogottabb tempóval ének nélkül.

<a href=”http://antalhungary.bandcamp.com/album/alone”>Alone by ANTAL</a>

Egyelőre még nem látom hová fejlődhet a csapat, bár ezzel az anyaggal már igazán értékelhetőt tettek le az asztalra. Nem feltétlenül való mindekinek és nem olyan, amit bármikor meghallgatnék, de időnként jól esik.
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.