Funeral Circle
Funeral Circle

boymester
2017. február 18.
0
Pontszám
8.5
    Kevesen tudják a világon, hogy az egyik legnagyobb, legjelentősebb tengeren túli doom metal kiadó a lelkileg labilis emberek fővárosában, Las Vegasban székel. Ez nem más, mint a Shadow Kingdom Records, aminek bandcamp oldalán is elérhető széles palettáján mindig szívesen időzök, mert mindig találok magamnak valami hallgatnivalót. Mielőtt azt gondolnátok azonban, hogy az egekig magasztalnám a kiadó stábját, ezt gyorsan felejtsétek el, mert ők gyakorlatilag bármit képesek forgalomba hozni, amire rábiggyesztik, hogy epikus, tradícionális doom metal vagy NWOBHM. Így kerülnek képbe náluk olyan kultikus bandák, mint a Pagan Altar, a Pale Divine, de nemrég olyan elfeledett ritkaságot is kiadtak, mint a lemezzé duzzasztott francia Weird Light egyetlen lemeze, ugyanakkor rengeteg silány minőségű, középszerű anyaggal is büszkélkedhetnek. Szóval bőséggel lehet szemezgetni, mert itt éppúgy tiszteletüket teszik a a doom nagypapák (Lost Breed, Iron Man, Black Hole, stb.), mint az ifjú tehetségek, új remények (Majesty In Ruin, Orogen).
    Az ifjabb vonulathoz sorolható még az eddig egyetlen nagylemezzel rendelkező kanadai Funeral Circle, akiknek 2007-es megalakulásuk óta részük volt a fejlődés minden lépcsőfokában, beleértve a sok demót és néhány EP-t, mielőtt eljutottak a debütálásig. A nagy hírverések, promóciós törekvések hiánya ezzel szemben valamelyest a kiadó gyengeségét is képes előtérbe helyezni, ugyanis aki a Shadow Kingdom által támogatott új lemezt, vagy újra kiadott ritkaságot keres, annak valóban a célzott keresés az egyetlen lehetősége. A demós korszaktól követett banda így csak számomra nem okozott meglepetést, főleg a sok pozitív visszajelzést illetően, ugyanis a kanadai srácok nagyon ügyesen, hangulatosan, ráadásul némi sajátos ízzel játsszák az epikus, tradicionális doom keverékét.
    Könnyen megeshet sajnos az is, hogy ez lesz az egyetlen emlékünk a zenekarról, ugyanis utcai illemhely kilincsének módjára adogatják egymásnak a helyet benne a tagok, ami folyamatos változáshoz is vezet. Gyakorlatilag az alapító tagok közül csak a két gitáros, Matthew Barzegar (más néven Pilgrim, a fő zeneszerző) és Steven Mulleady jelenléte tekinthető viszonylag állandónak, mindenki más jön és megy, sajnos így van ez az énekesekkel is. A korai demókon ez a két jómadár próbálkozott a vokalizálással, aztán rátaláltak az egyébként designerként tevékenykedő Jeremy Hannigan énekesre, aki a lemez külsőségeiért is felelős volt. Gótikus, megfelelő melankóliával és ugyanakkor misztikummal átitatott hangja tökéletesen passzolt a zenekar által prezentált kissé keleties hangulatú, ugyanakkor gyökerekbe kapaszkodó mély doom metaljához. Ennek az összeborulásnak és egymásra találásnak lett az eredménye a zenekar nevére keresztelt bemutatkozás. A lemez felvételei után Jeremy dobbantott, a helyét pedig az az Adrien Miles vette át, akit a legendás Solstice is elfogyasztott jó szokásához híven pár koncert erejéig 2007 és 2010 között. Itt sem volt túl hosszú a pályafutása, gyakorlatilag nem született vele semmilyen kiadvány. Ma pedig Jean-Pierre Abboud énekessel próbálnak újjáéledni, aki eddig olyan demós bandákban szerepelt, mint a Gatekeeper. Énekhangjáról pedig egyértelműen az egyébként kiváló Atlantean Kodex énekes, Marcus Becker jut eszembe. Sajnos azonban több köze van a klasszikus heavy metalhoz, el is indult vele a banda a NWOBHM irányába valamelyest, de talán kapunk még tűlük jó lemezt. A Funeral Circle amúgy is nagyon jó évben jelent meg, ami a kanadai doom életet illeti, hiszen ugyanebben az évben debütált a heavy/doomban utazó Cauchemar, valamint a valóban Solstice babérjaira törekvő, viking hagyományokat követő heavy/doom projekt, a Cromlech is.
 
    A pofás köntösbe öltöztetett debütálás összesen 50 percet képes elrabolni az életünkből és a pogány isteneknek áldozni, teszi mindezt igényes és kellemes formában. A lemezen eloszló 7 dal változatos időbeosztással rendelkezik, az egy-két rövidebb, közepes tétel mellett megkapjuk a monumentális doom metal dalokat is, ahol felesleges az óránkat nézegetnünk. Sokat segítenek a befogadásban a jól eltalált dallamok és a már említett énekhang, ami már a Scion Of Infinity kezdésénél szimpatikussá tette a csapatot. A dalban mindent megkapunk, amit egy nyitó dalhoz párosíthatunk fejben, van itt emlékezetes riff, jó énektéma és hatalmas szólók, ha már egy gitáros a fő dalszerző. A lassan induló szerzemény szépen felpörög és igazi heavy metal ünneppé alakul a maga 5 percében. Az Amaranthine ezzel ellentétben a 80-as évek Candlemass lassúságáig nyúlik vissza és jóval epikusabb formában tálalja elénk a gusztusosan gőzölgő kripta-doomot. Zenei érzelemkitörés és némi gyorsulás ebben a dalban is található, de itt egyértelműen a hangulat az, ami érdemlegessé teszi arra a zenekart, hogy írjak róla. Erre tesz még egy lapáttal a Corpus Of Dark Sorcery, mert ez már a súlyos végzet következő lépcsőfoka. A Reverend Bizarre juthat róla leginkább eszünkbe, mind a tempóját, mind igényességét figyelembe véve, így személyes kedvencemmé is tudott válni a kiadványon. Mivel nincs valóban hagyománytisztelő doom lemez rövid akusztikus ballada nélkül (lástd: Back SabbathSolitude), így itt is megkapjuk a kötelezőt az igen jóra sikerült Tempus Edax Rerum képében, ami alig két percben kényezteti a hallójáratainkat finom dallamaival. Az álmodozás után a The Charnel God azonnal visszakanyarodik a Corpus Of Dark Sorcery vonalra és ismét instant doom remekművet kovácsolgat bő 10 percben. Sokat tesznek hozzá a dalhoz a baljóslatú billentyűk, valamint a fantasztikusan megírt gitárszólók és hangok. A feleennyi időt kapott Black Colossus szintén elég lassú, viszont a közepén ügyesen váltanak át heavy metal menetelésbe, hogy továbbra is ébren tartsanak. A gitárszólók minőségét azt hiszem, itt már kiemelnem is felesleges, mert már magától értetődő. El is érkeztünk az utolsó, Obelisk című tételhez, ami szintén követi a követendő példákat: megfeketedett, lélekgyilkos óriásként terpeszkedik szét a lemez végén, tiszteletet és alázatot követelő 11 percben.
    Az egyetlen dolog, amibe bele tudok kötni a Funeral Circle bemutatkozásában, hogy az azóta elvesztett Jeremy Hannigan féle vokalizálás tudott neki igazán egyéniséget adni, azon túl igencsak a nagykönyvben leírtak alapján tudnak tevékenykedni. Hallgatás közben folyamatosan repkednek a fejünkben azok a nevek, zenekarok, amik már a kezdetektől meghatározzák a zenekar irányvonalát és nehezen is tudunk tőlük szabadulni. Ugyanakkor sokadszorra visszatérő kérdés az, hogy mennyit lehet elviselni a jó minőségből, ha az sok oldalról érkezik hasonló formában. Én például ezt a lemezt, ebben a formában, amiben valószínűleg a zenekar már nem fog tevékenykedni, igencsak könnyedén befogadtam. A kiadvány természetesen teljes egészében hallgatható a zenekar bandcamp oldalán. 




Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.