Nagyszerű felmenőkkel rendelkezik az olasz okkultista, dark/doom metalban utazó Abysmal Grief nevű formáció, mely tavaly ünnepelte fennállásának kerek huszadik évfordulóját. Az itáliai hagyományok és a horror iránti szenvedély éppúgy, mint a filmek terén, a zenében is igazán egyedi útra terelődött a 70-es évek második felében és a 80-as években. Ez a termékeny táptalaj kitermelt magának pár igazán érdekes kult zenekart is, amiket más földrészen nem találhatunk, hiába az erőteljes ős metal kapcsolat például a Black Sabbath-tal, egyértelműen elkülönülnek a legtöbb hasonló vizeken evező bandától. Gondolok itt a Death SS-re, a Black Hole, Epitaph, The Black zenekarokra, vagy Paul Chain és Tony Tears munkásságára. Utóbbi nevét is igen ritkán hallhatjuk, mert annyira mélyen underground jellegű produkciókhoz köthető a személye (Zess, Soul Of Enoch, Tony Tears és még fél tucat zenekar, amiről még az enciklopédia sem hallott…). Mégis mindig ott tevékenykedett egy-egy jelentősebb megjelenés környékén, ahogy azt tette az Abysmal Grief esetében is a 2000-es évek elején, amikor igazán beindult a banda szekere. Egymás hegyén-hátán jöttek a különböző demók, Ep-k, split kiadványok, mígnem 2007-ben megjelent a banda debüt lemeze, amit saját magukról neveztek el. Ezt a továbbra is sűrűn felbukkanó apróbb produkciók mellett még három másik követte a mai napig, legutóbb 2015-ben Strange Rites Of Evil címmel, ami számomra már csak egy megújulni, fejlődni semmilyen módon sem képes, önismétlő banda képét festette le meglehetősen vegyes érzelmi kísérettel. Tulajdonságai alapján rajonganom kellene a zenekar munkásságáért, azonban eddig valahogy nem sikerült elmélyednem langyos, dark metalos világukban, amit temetkezési fóbiájuk és horrorfilmek utáni rajongásuk tesz azzá, ami. Az évfordulóra megjelentetett Reveal Nothing azonban remek lehetőséget adhat a zenekar elmúlt évtizedekben végzett munkájának megismerésére, mert igencsak átfogó mintavételt sikerült a lemezre pakolniuk. Én ugyan csak egy mezei promóciós verzióval lettem ellátva, de akik a limitált példányszámú, különleges kiadványt választották, azok gazdagabbak lettek egy pofás, koporsóra emlékeztető faládába pakolt CD-vel, szövegkönyvvel, pólóval, plakáttal, egy nagyon ritka demó kazettával, kitűzővel és slussz poénként egy szép bársony tasakba töltött maréknyi földdel, ami egy temetőből származik. Alapvetően tehát rajongóknak készült ez a becses csomag, amibe sikerült éppúgy ritkaságokat pakolni, mint a zenekar legjavát.
Kezdésként itt van például egy új dal, a Cursed Be The Rites egy könnyed 8 perces dark rock menetelésként, ami megadja az alaphangulatot bármely temetésnek. Klasszikus megoldásaival jobban tetszett, mint az utolsó lemezük egybevéve, szóval 20 év után is megvan a lelkesedés és kitartás a bandában, a lemez pedig cseppet sem tekinthető időhúzásnak, alibizésnek, mint egyes válogatások esetében. Az is észrevehető, hogy ugyan gyorsabb szerzeménynek tekinthető a Cursed, de stílusában éppúgy illeszkedik a lemez többi dalához, mintha egyazon évtizedben születtek volna, szóval a banda úgy ragaszkodik saját hangjához, mint egy keménykötésű pitbull a megszerzett csonthoz. Ezt követően az időutazást a feleslegesen hosszú bevezetővel megtámogatott Exsequia Occulta 13 perce kezdi meg, mivel a dal eddig csak egy 2000-ben megjelent single kiadványon volt fellelhető. A jócskán belassult, időnként funeral doomba hajló produkció méltán került fel a válogatásra, negédes modernebb társaival ellentétben garantált a hidegrázás, köszönhetően a már akkoriban is jelentősen szerepeltetett orgona hangoknak és a jóval erőteljesebb, többször felcsendülő hörgésnek. Ugyanez jellemző a rövidebb, de szintén nagyon hangulatos Sepulchre Of Misfortune című dalra, ami szintén ugyanazon a kislemezen szerepelt.
Időrendi sorrenben a 2002-es Hearse single következik, aminek két dala szintén helyet kapott itt is, megtoldva az amúgy sem csekély játékidőt, hogy az elérje végül az 1 óra 18 percet. Az ismételten valamivel gyorsabb szerzeményeket egészen jó gitártémákkal és szólókkal sikerült annak idején feldobni és ahogy az eddigi daloknál, itt is felmerült bennem, hogy miért is nem kerülhettek ezek a tételek egyik albumra sem, mivel tényleg jól sikerültek. Valóban hiánypótló lehet ez a lemez a banda munkásságát követőknek, amit érdemes beszerezni. A maga 5 és fél percével legrövidebb tétel díjat nyerő Creatures Of The Grave egy, a már emlegetett Tony Tears dallal egyetemben jelent meg egy split kiadványon és a zenekar unalmasabb, kiszámíthatóbb arculatát hivatott bemutatni sajnos, ráadásul az eddig viszonylag egységes hangzásba is sikerült belerondítania gyengébb megszólalása miatt. A Brides Of The Goat sötét látomása is osztozkodott egy lemezen, méghozzá a kultikus black metal horda, a Denial Of God társaságának egyik dalával, melynek síron túli hatása igencsak megtámogatja az Abysmal Grief működését is, itt viszont már legkevésbé sem képes lekötni a hallgatót. Mindig is ez volt a legfőbb probléma a zenekarral, hogy kezdetek óta ugyanazt a dalt játsszák hol gyorsabban, hol lassabban, az általam nagyon kedvelt harangszó ismétlődő megjelenése pedig már egyenesen giccsbe hajlik, mivel eddig is szerepelt szinte minden dalban. A következőekben már 2009-ben barangolunk, méghozzá a két dalt tartalmazó The Samhain Feast EP kerül terítékre, aminek címadó dark rock szerzeménye Labes C. Necrothytus énekes karrierjének mélypontja lehetne, mert annyira idegesítően gótos akar lenni, amit ritkán hallani. Párja, a Grimorium Verum is a mélyrepülést mutatja a válogatás elején szereplő sötét és jóval őszintébb szerzeményekhez képest. A 6 perc környékére belőtt játékidő is mintha kötelező kellék lenne, csak bírjuk végighallgatni. A lemez végére a zenekar eddigi utolsó EP-je került elő ismételten két szerzeménnyel, amiből az első a címadó Celebrate What They Fear tovább viszi a megszokott menetelést, de valamennyivel izgalmasabb elődjénél, a kiadványt pedig stílusosan egy Death SS feldolgozás zárja, ez a Chains Of Death, ami igazán más tollakkal való ékeskedésnek számít, mivel megint a jobb szerzemények sorát erősíti.
Mint említettem, valóban keresztmetszetet kapunk a zenekar életéből, aminek első fele jóval izgalmasabbnak, súlyosabbnak hatott. A kezdetekben nem féltek belassulni a végletekig, előtérbe helyezni egyik-másik hangszert, viszont a korban előre haladva szép lassan gótikus/darkos enyelgéssé váltak a dalaik. Ennek szemléltetésére legegyszerűbb elképzelnünk egy, a sötét kriptában felénk csoszogó, szöveteket már csak foltokban tartalmazó egykori embertársunkat, aki megfagyasztja bennünk a vért, kitágítja pupillánk, viszont közelebb érve már csak jót mulatunk rajta, mert nyuszis mamuszban temették el és Twilight koktélt szürcsölget. A paródiává válástól csak a bizalomkeltő új dal menti meg őket valamelyest és a tényleg erős, korai dalok. Ettől függetlenül az említett zenekarok kedvelőinek, a stílusban örömüket (bánatukat) lelőknek igazán érdekes válogatás lehet a Reveal Nothing.
