Advent
Transhumanic Hell

boymester
2017. február 28.
0
Pontszám
8

     Eddig az orosz Szocsi városáról összesen két megközelítésben kaptam információkat. Az első igen egyértelmű, mivel elszántan és nagy élvezettel követem a Forma-1-es nagycirkusz megmozdulásait minden szezonban. A másik alkalom, amikor többször is reflektorfénybe került manapság az egykori szovjet üdülőparadicsom, az az itt megrendezett, minden idők legdrágább, legkorruptabb olimpiai játékaként emlegetett rendezvény utóélete, vagyis a rövid időn belül kiürült, mára pusztulásnak indult olimpiai falu, ami azóta is sok országot megfontolásra késztet a sportesemény utóéletével kapcsolatban.

    A sportot félretéve most azonban zenei vizekre is evezhetünk a városkával kapcsolatban, mivel innen származik az immáron negyedik nagylemezével előrukkoló Advent zenekar, ami igazából egy kéttagú projekt, mintsem a szó hagyományos megítélésében vett banda. Az egyik működtető delikvens, a nagyfőnök, a mindenes: Gweld Anobaith. Hangszeres játékával már több projektnek adott életet, kezdetben black metallal, később funeral doommal is próbálkozva, de ezek a próbálkozások egész hamar kaszálva lettek amolyan nézhetetlen sorozat módjára. Az Advent viszont már 2012 óta gyűri a hangjegyeket és ez adhat némi bizalmat a minőséget illetően, amit a projekt és az enciklopédia is az atmoszférikus doom metal keretein belül képzel el képviselni. Ezen a ponton lepett meg nagyon a zenekar, amikor belefüleltem friss, Transhumanic Hell c. kiadványukba.


    Az atmoszférateremtés szándékai mellett, amit pár akusztikus betéttel és a Gweld mellett hűen szolgáló Lifestealer névre hallgató énekes időnkénti tiszta énekével kívánnak megteremteni, egy igazán menetelős, gépies, mondhatni indusztriális hangvételű death/doom metalt találtam, leginkább a 90-es évek elejének hangulatával, ahonnan még hiányzik az angol siránkozás, csak a súlyos lassulások és a death metal parancsol. A két tag egyébként, mint maga a projekt, igencsak korlátozza a világ felé áramló információkat, mert nevükön kívül még egy képet sem lehetett tálni róluk. Van kép azonban a lemezen, aminek technokrata mivoltát borítójával is erősíti a kiadvány, aminek ocsmány színei igencsak visszataszító figurává változtatják a rajta szereplő ember-robot keveréket. A progresszióba mártott death/doom fogaskerekek sokkal érdekesebbek lettek ez által, mint a már jól begyakorolt sablonok, bár azért sem szövegvilágától, sem hangszeres virtuóz mivoltáról nem lesz túlzottan kiemelkedő a Transhumanic. A jól bevált formulák mellett azért ott motoszkál a lemezen az a tipikus, büszkeséget és bevállalást sugárzó oroszos melankólia, amiért a nagytestvéreket emlegetni érdemes. A 44 perces játékidőt néha nehézkesen töltik ki megfelelően érdekes tartalommal, de a riffek és a belőlük áradó frissesség és energia megérnek egy kis bólogatást. Ráadásul nem mondhatóak mindennaposnak az efféle ízvilággal felfegyverkezett nehézfémek, ezért bőven ajánlhatom meghallgatásra, amit megtehettek a zenekart támogató kiadó bandcamp oldalán.
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.