Sexepil
The Acoustic Sessions

(GrundRecords • 2017)
Győr Sándor
2017. március 1.
0
Pontszám
8
A Sexepil nekem kicsit távoli. Annak idején a ‘90-es évek közepén emlékszem, nagy szó volt, hogy Warner kiadású Sugar For The Soul lemezükről a Jerusalem klipje szerepelt az MTV-n is, de akkor valahogy nem kapott el a zenéjük. Nem is emlékszem, hogy azon a dalon kívül mást hallottam volna tőlük. És ez így is maradt. Mondhatni szűz füllel tudom megítélni az immár 33 éve alkotó csapat friss EP-jét, az The Acoustic Sessions-t. (Azóta kicsit igyekeztem pótolni a hiányosságokat, és az előző 2014-es Your Scream Is Music például eléggé bejött.)


Kettős érzésem van az anyaggal kapcsolatban, egyrészt van egyfajta, a ‘90-es évek alternatív zenéjét idéző hangulata, ami miatt nagyon hamar közel kerültünk egymáshoz, másrészt meg időnként olyan témák, dallamok kerültek bele, ami – hú, hogy is fogalmazzam meg pontosan – nagyon messze áll tőlem.
S, hogy milyen csapatok jutottak eszembe?
A The Cure melankólikus dolgai, a The Breeders alternatív rockja, de talán nem hülyeség az Eddie Vedder (Pearl Jam, ha valaki nem tudná) által elkövetett Út a vadonba c. filmhez írt dalainak emlegetése. A nyitó Go Away például számomra teljesen az a hangulat. Nem nagyon lógna ki onnan. Vangel Tibor hangja mondjuk nem annyira simogató.



A Those Days Are Gone-nál meg olyan érzésem van, mintha egy az első Holló (The Crow) filmzenealbumról lemaradt dalt hallanánk. A hangulata teljesen oda pozicionálja. Van benne a The Cure-féle Burn-ből és az ott hallható női énekes csapatok is eszembe jutnak róla. Mondjuk a Sugar For The Soul lemezen hallható eredeti is hasonló hangulatú. Egész OK lett bedugatlanul, új dimenziót kapott és Szalai Anesz hangjával is ki vagyok békülve.
A 2014-es Your Scream Is Music lemezes Dormant viszont annyira nem jön be. Cure-osan indul, aztán számomra unalomba fullad, az eredetihez nem ér fel. Én lehagytam volna.
Hasonlóan kevésbé érzem zeneileg erősnek a Disillusion-t, ellenben hangulatilag nagyon is az. Ez egy kicsit britpop-os, kicsit alteros tétel, amit az elszállós billentyűk azért megmentenek az unalomtól. Már-már postrocknak is nevezhető és ezzel menekül meg az érdektelenségtől.


A The Wind az egyik kedvencem. Az eredetileg a ‘92-es Love – Jealousy – Hate albumon megjelent dal Nyugis, picit jazzes és Anesz jól kiereszti a hangját benne. Kiss Árpád trombitás vendégszereplése pedig még egy nagyot dob rajta. Akár még rádiós dalnak is elmenne, igaz, ahhoz túl sok benne a szólisztikus instrumentális rész.
A másik kedvenc a Rat King. Ebben végre a zene is gyorsul kissé, valamint a duett is feldobja. Plusz az a szövegmondós rész is zseniális.

Az EP erősségét számomra az erős hangulati töltet adja meg amellett, hogy zeneileg is elismerésre méltó átdolgozások születtek. Az pedig, hogy ennek hatására felkutattam a korábbi kiadványokat is, plusz erény.

Bár ezt az angol nyelvű akusztikus EP-t inkább csak egy kedvcsináló, időkitöltő anyagnak érzem, azt mindenképp el kell ismerni, hogy különleges és egyedi kiadvány, ami a GrundRecords jóvoltából nagyon tetszetős digipak formátumban jelent meg.
Ha nem ismerted a Sexepil-t azért ajánlom az EP-t, ha pedig igen, akkor talán ajánlanom sem kell…