Tomb
Witches Sabbath

(Pest Productions • 2011)
boymester
2017. március 1.
0
Pontszám
9

    Azt hiszem, egy igazi underground magazinnak, ami olyan hagyományokkal és múlttal rendelkezik, mint a forgács, messzemenően nemzetközinek kell lennie. Már csak azért is, mert én, vagy más önjelölt, unatkozó firkászok próbálunk olyan lemezekkel etetni titeket, kedves olvasók, amik nem potyognak a fákról az őszi levelekkel egyetemben, amiről nem olvashattok a legelső weboldalon, ami szembe jön. Ez rengeteg kutatómunkát is igényel ugyanakkor, no meg sok pocsék lemez végigszenvedését, csak azért, hogy igazi kincsekre lelhessünk időnként. Ez által mi is egyre biztosabban, valódi ismeretek birtokában írhatunk, ti pedig olyan ajánlatokat kaphattok, melyekre máshol nem lesz példa. Gondoljatok bele, miről is olvashattok több helyen? Arról, hogy James Hetfield éppen milyen több ezer dolláros tetkóval bővítette repertoárját, vagy pedig arról, hogy megalakult a világ leg elcseszettebb death metal bandája mondjuk Tibetben…
    A most terítékre kerülő lemezzel is pusztán a videómegosztón történő lépkedés és az üres szemgödrökön át tájékozódó, vak szerencse hozott össze, pedig nem olyan régi produkcióról van szó, sokkal inkább származása nem a megszokott. Az újabb egyszemélyes alvilági szörnyeteg ugyanis Kínából származik, ahol a 34 éves 海洋 művészetéből kaphatunk egy falatnyit, a távolság ellenére ráadásul igazán ismerős ízvilággal. A Tomb nevű depresszív black/doom metalban lubickoló produkció ugyanis erőteljes északi fém jelleggel bír és egészen a 90-es évek derekáig képes elkalauzolni minket, ahol megérezhetjük a black metal fagyos, bűzös leheletét. Igazán meglepő ez az egyik legősibb tradíciókkal bíró kínai tartományból (Santung), ami a Sárga-tenger partján fekszik, de ugyanakkor izgalmasnak is tűnik, főleg minősége okán. A lemezt kiadó fiatalember ugyanebben az évben Nazgul néven szintén jelentetett meg egy kiadványt, sajnos azt még nem sikerült megvizsgálnom, de a Witches Sabbath alapján ott is igazán érett, kellemes hallgatnivalóra számítok. Mindemellett azt sem árt megemlítenem, hogy a lemez mellett felfedeztem magamnak a szintén kínai Pest Productionst, ami a környék igazi posvány gyűjtőhelye és lehet szemezgetni a kiadványaik között…  

    Mire fel a nagy bizalom? Kezdem a külsőségekkel. Francisco de Goya festményének részlete alkotja a borítót, méghozzá a spanyol klasszikus számomra legkedvesebb korszakából. A festőt középiskolában gyakran tartjuk a forradalom festőjének, vagy a szegények nagy pártolójának egyszerű, hétköznapi emberekről készült, ismert képei miatt, azonban már kevesebbet tanítottak arról, hogy a művész hogyan fulladt bele a sorra hamisnak bizonyuló eszmékbe, folyamatos betegségei, fizikai leépülése mellett hogyan vált a sötétség megszállottjává. A 70 év feletti festő 14 úgynevezett „fekete festményt” készített lakásába, csak saját magának, nem pedig kiállításra, amik nem ábrázolnak mást, mint egy hosszú, viszontagságos, csalódásokkal tele élet végének várását. Festményeinek is csak közeli barátai, később a művészettörténészek adtak címet, mert még ezzel sem foglalkozott. A képek zaklatottak, nyomasztóak egytől egyig, főként a magát a Sátánt is megjelenítő Boszorkányszombat névvel illetett, monumentális mű (nem összekeverendő azonos című, többek közt a Reverend Bizarre bemutatkozó lemezének borítójául szolgáló festményével). A kacifántos zenekari logó, valamint az 52 percnyi, összesen 5 dalt felvonultató játékidő világossá teszi, hogy ez nem egy szobában kuporgós, útálom a világot féle black lemez lesz, hanem csontig hatoló. Ennek első állomása a sejtelmes hangokkal nyitó, meglepően lassan áramló feketefém, a Dance Of The Dead. Bánatos gitárhangjain és a karcos károgáson túl azonban az egész tétel egyfajta felvezetésként szolgál, amit ahhoz tudnék hasonlítani, amikor úgymond „gyűlnek a felhők, valami közeleg’. Nem is kell sokat várnunk arra, hogy elguruljon a gyógyszer, mert a jóval rövidebb Punitive Expedition ősi lángokkal perzsel végig minden egyes szűrtüszőt a testünkön pusztító, monoton darálásával. A tűz tovább ég a címadó Wiches Sabbath hangjaiban is, ahol az „ének” területén kapunk valami hihetetlen érzelmeset, mivel ilyen önmagából kiforduló, beteges, őszinte károgást sem lehet minden nap hallani manapság. A lemez második felét gyakorlatilag két tétel foglalja el, hasonló hosszúságban. Az első a rendkívüli sötétséggel megtámogatott Migration, amihez fogható érzést szerintem csak a Burzum klasszikus lemezei képesek kelteni. Nincs progresszió, sem veszett hangszerkezelés, csak hipnotikus monotónia és sötét akusztika, amiben olyan könnyű elveszni, mint egyetlen zseblámpával a Sziklás-hegységben. Ha nem lenne elég a jóból, szinte észrevétlenül vált át a dal a teljes egészében instrumentális lélekkarcoló Preface c. tételbe, ami aztán szépen le is zárja utazásunkat a magány ösvényein.
    Gondolom észrevettétek, hogy nem újító jellege, esetleg megkerülhetetlensége miatt kaptam fel a Witches Sabbath lemezt, csupán azért, mert szigorú keretei közt egy nagyon erős, hangulatos anyag, ami nem egy megszokott helyről érkezett, épp ettől pedig igazán csemegének számíthat a borongós napokon. Teljes mértékben hangulatzene, úgyhogy a tesztelést jól időzítsétek a kiadó bandcamp oldalán.


Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.