Dread Sovereign
For Doom The Bell Tolls

(Ván Records • 2017)
boymester
2017. március 2.
0
Pontszám
4

 

    A.A. Nemtheanga, Bones, valamint az újdonsült bőrkalapátor, Johnny King (Altar Of Plagues, Krawwl, Malthusian) nevéhez fűzhető a 2014-ben debütált ír tradicionális doom metal projekt immár valóban elérkezettnek tekinthető folytatása. A Dread Sovereign ugyan hivatalosan csak márciusban jelenteti meg a For Doom The Bell Tolls című új opuszt, már több platformon, köztük a kiadón keresztül is meghallgatható a sok szempontból furcsára sikerült produktum. A zenészek előéletével és a banda indulásával, történetével sem untatnálak most titeket, azt már eljátszottam az általam igencsak nagyra tartott debütálás körbeszaglászása közben. A pozitív emlékeknek köszönhetően természetesen magasra helyeztem a lécet az új koronggal kapcsolatban, mert legyünk őszinték, az első ligában játszó zenészek által produkált, míves, hagyományokra és őserőkre támaszkodó doom metalból igencsak keveset kapunk manapság, a kivételek ezért duplán tudnak üdítőleg hatni. Nemtheanga kemény belső világgal való viaskodást, sötétséget és a dalszerzés legszemélyesebb mivoltát ígérte az új szerzeményekkel kapcsolatban, amik továbbra is a legnagyobbakból táplálkoznak, de ezúttal sokkal kevésbé sikerült két vállra fektetnie és míg a bemutatkozásnál csillogott a szemem, mint gyereknek a cukorkaboltban, itt csak azt éreztem, hogy kaptak egy feladatot, amit azért elvégeztek valamilyen értékelhető módon…

    Tudom, hogy egyeseknek a 20 perces lemez időnként jóval több a kelleténél, főleg az ennek megfelelő stílusokban, de egy doom metal lemeztől opuszokat várunk, amit hosszuk (észszerű hosszuk) ellenére is megtölt a sötétség és a súly, a riffek, amitől terpeszbe ugrunk, az ének, amitől lúdbőrzik a hátunk. Az írek most igen rövidre vették a formulát, az új korong mindösszesen 37 percre rúg. Ez még nem is tűnne gondnak, ha a rajta szereplő tételek legalább arányosan lennének elosztva de ez sem jött össze, mivel a 6 újnak titulált szerzeményből voltaképp 3 tényleges dalt kapunk, a maradék időt elrabolja tőlünk a címadóként szolgáló intró, a For Doom The Bell Tolls, amely megreformálva a műfajt, képzeljétek el, két percnyi harangzúgás és hollókárogást hoz el nekünk. Ezek után már csak a para maradt bennem a folytatást illetően, mivel a lemez leghosszabb tételéből, a Twelve Bells Toll In Salem 13 percéből is jócskán elvesz a fémhordók kongatása, csak úgy ráadásként, de legalább egy elég korrekt, úgymond „b” oldalas dal kerekedik ki belőle Nemtheanga jól felismerhető, szerencsére semmit sem csorbult hangjával. Nem mellesleg egy nagyon rég hallgatott előadó jutott eszembe a dalról, méghozzá a Lamented Souls, ami ICS Vortex (Arcturus, Dimmu Borgir) egyik legismeretlenebb, ugyanakkor legjobb projektje volt a 90-es években. A norvégokkal ellentétben itt azonban nem sok megjegyezhető momentumot kaphatunk, mivel a távolba nyúló dal jó része csak időhúzás, biztonsági játék. A This World Is Doomed követi a dalt és mivel ez volt az első, amit nyilvánosságra hoztak, sok meglepetésre már itt sem számíthatunk. A jóval tempósabb szerzemény azzal fárasztott le igazán már bemutatásakor, hogy behozta a képbe a legkevésbé hiányzó hagnulati elemet is, a pszichedeliát, mindemellett szintén felejthető eresztésről van szó.

    A rövid, már az előző lemezen is szidott átvezetők sokaságát szaporítja a Draped In Sepulchral Fog, a The Spines Of Saturn torzításával pedig kiveszi az egyetlen igazán értékelhető momentumot az egész képletből: oda az énekhang is. Az amúgy sem nívós dalokra természetesen nem saját szerzemény, hanem egy feldolgozás teszi fel a pontot, méghozzá a Venom klasszikusát, a Live Like An Angel, Die Like A Devilt játsszák el nekünk, mintegy unaloműzés gyanánt. A lendületes tétel legalább arra jó volt, hogy összeálljon bennem a kép: itt még a hangzással is komoly gondok vannak. A súlyosabb, lassabb dalokban a nyomasztó hatás érdekében feláldozták az éleket, amitől gyakorlatilag jellegtelen masszává alakult minden, ebben a tempós dalban pedig már túl nagy fáradtságot okozott volna ezen változtatni kicsit, úgyhogy inkább ezt is a pince leghátsó zugába száműzték. Egy-egy kiadványnak a mély tónus kifejezetten jól áll, itt azonban gyakorlatilag fogyaszthatatlanná tették a legtöbb szerzeményt.
    Az idei év egyik legjobban várt lemezétől kaptam eddig a legnagyobb csalódást, úgyhogy éltető szavakat ne is nagyon keressetek az írásban, mert ami itt nem középszerű, az unalmas, ami nem unalmas, az pedig már szerepelt mások lemezén. Hogy ehhez miért volt szükség közel három évre, azt pedig felfogni sem tudom, vagy ha már lefoglalják főhőseinket egyéb projektjeik, akkor ne égessék magukat egy ilyen lábjegyzetekre körmölt, nyúlfaroknyi kiadvánnyal, mert ettől sokkal többre képesek és mi is többet várhatunk, úgyhogy a kíméletet felejtsék el. A kevés méltató visszajelzést követően a kiadó soundcloud oldalán meghallgathatóvá tette a lemez dalait, hátha többen lesznek vevők erre a túlbonyolított, kibővített EP-re…

 

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.