Gohrgone
Finis Ixion

(Great Dane Records • 2016)
boymester
2017. március 3.
0
Pontszám
8

    Mindenki számára megvan a maga korszakalkotó, vagy különleges élményt nyújtó lemeze, de míg valakinek az egyszerű, puritán, de hatásos megoldások jelentenek maradandó katarzist, addig mások a mélyen szántó, elvont és extra igényes kiadványokra teszik le a voksukat. Egy dolgot azonban semmiképp nem lehet elfelejteni, méghozzá azt, hogy a zene, mint művészeti ág nemcsak az önjelölt művészeket részesíti előnyben, de ugyanakkor a szórakoztató ipar részeként is funkcionál. Épp ezért születnek olyan produkciók is, amiket lehet az újdonság fikarcnyi lehelete sem jár át, mégis jól esik lepörgetni, szimplán csak azért, mert jó buli. Általában ebbe a halmazba sorolom a francia Great Dane Records szerkesztőségi postaládánkba küldött lemezeit és szívesen is írok róluk, mert bármennyire is gyomorforgató tud lenni számomra egy-egy túlművészkedett kiadvány a világnak ezen részéről, ugyanakkor tudnak nagyon erős, szórakoztató produktumokat is elénk tárni. A kiadónak ehhez általában nagyon jó füle van és nem lőttek mellé a tavaly év végén megjelentetett Gohrgone második albumával sem, ami Finis Ixion címmel lett ellátva és egy gyönyör? borítóval.
 
    Az öt fős banda 2012-ben kezdte meg a húrok és bőrök koptatását, 2014-ben mutatkoztak be egy elég tucat szagú deathcore lemezzel, ez volt az A Divinis, majd nagyot fordult velük a világ és úgy döntöttek, hogy jobban éreznék magukat egy némileg nagyobb múltra visszatekintő vonulaton, így kezdtek el vegytiszta death metalt gyártani. A görög-római mitológiával foglalkozó, összesen 32 percnyi második nekifutásuk az intróval együtt 8 friss, ugyanakkor nagyon meggyőző death metal szerzeményt rejt magában, aminek alapvető erejét az Eddy Pelletier és Benjamin Ard gitáros páros vastag hangzása, lendületes riff orgiája biztosítja. Az olajozott gépezetként hengerelő, gyakran középtempóban izmozó témákhoz megtalálták a tökéletes énekest is Thomas Lord Noué személyében, aki mellesleg a basszust pengető Olivierrel a Scolopendra nevű zenekarban is együtt tevékenykedik. Mély hörgése, bugyborékolása, időnkénti sikolyai a műfaj rajongóinak minden igényét képes kielégíteni, ráadásul mindezt igen hitelesen prezentálja. Azt a fajta zenét játssza a Gohrgone, amit egyértelműen élő közönségnek szánnak, vagy megfelelő méretű hangfalaknak, nagy elmélyülésekre és elvonulásra már kevésbé alkalmas produkciójuk. Az összképbe csak két apróság tud néha belerondítani, az egyik, hogy a deathcore korszak időnkét fel-feldugja ronda pofáját a dalokban, de csak egy-két szaggatott ritmus erejéig és ez nem vesz el jelentősen az iramból. A másik problémát az okozza, amikor a zenekar túl akarja komplikálni a dolgokat és úgy dönt, agyalni akar. Ennek a mentalitásnak van néhány unalmasabb pillanata, de szerencsére mindig győz a nyers erő és gyorsan visszaugorhatunk a széles terpeszbe, hogy ott folytassuk az épületbontást, ahol abbahagytuk.
    Összegzésül: egy nagyon lendületes, szórakoztató death metal lemezt kapunk, amiben éppúgy megtalálhatjuk a múlt nagyjainak lábnyomát, mint a modernebb törekvéseket és amíg a srácok nem gondolkodnak, addig nekünk is nyert ügyünk van. Dalokat különösképpen nem tudnék kiemelni a lemezről, mert viszonylag egységes színvonalon mozognak egész végig, de azért a nyitó The Ember Grave megadhatja a kezdőlökést a bancampon való végighallgatáshoz…


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.