Askara
Horizon of Hope

(Szerzői kiadás • 2016)
oldboy
2017. március 4.
0
Pontszám
7.5

 

Épphogy túl vagyunk a farsangi időszakon, melynek egyik fő jellemzője a maskara. Ha ezen szó első betűjét eltávolítjuk, máris megkapjuk a svájci progresszív gót csapat nevét. Az Askara egy viszonylag friss formáció, lévén 2012-ben alakultak. Egyébként lehet, hogy mégis van közük a maskarához/jelmezhez, hisz a logójuk elég kétértelmű. A zenekar neve fölött lévő valami engem speciel egy jó nagy bajuszra emlékeztet. Pedig gyanítom, hogy egy madár lenne, repülés közben, felülnézetből.
Vagy tényleg bajusz… 😀
Mindenesetre debütáló nagylemezük, a tavaly októberben megjelent Horizon of Hope borítóján egyértelműen azonosítható a fán ücsörgő, károgó jószág.
Maga a borító elég stílushű (mondhatni közhelyes), ugyanis nagy valószínűséggel ki lehet találni láttán a banda által játszott muzsika műfaját.
Ami a külsőségekhez hasonlóan szintén hű a választott stílushoz. Váltott női és férfi vokál, a hölgy „áriázgat”, az úriember meg általában hörög, de azért megpróbálkozik néha a tiszta énekkel is. A zene sem rugaszkodik el túlságosan a bejáratott panelektől. A gitár hozza a szép melódiákat, doom/death gyökerű riffeket. A ritmusszekció olykor technikásabb megoldásokat eszközöl, ami miatt hellyel-közzel rájuk húzható a progresszív (ál-progresszív) jelző.
A zongora nagyobb hangsúlyt kap a szokásosnál, Myriam kisasszony a dalolászás mellett szép futamokat ereget. 
A szépség ellentettje, vagyis a szörnyeteg szerepköre a basszer Elia barátunkra jut. Gyakorlatilag az ő mély hörgésével találkozhatunk először, hisz hamarabb szólal meg a kezdő nótában, mint Myriam.


Először nem tetszett a hörgése, inkább nevetségesnek tűnt, mint hatásosnak, aztán megbarátkoztam vele. Főleg, hogy még mindig erősebb a srác extrém vokálban, mint dallamos énekben. Ez utóbbival is rendre bepróbálkozik, ráadásul még változatos stílusban is teszi mindezt. A törekvésért jár a piros pont, a megvalósítás viszont még közel sem tökéletes.
Hullámzó színvonalon hozza a tiszta dallamokat. Hol egész korrekten, hol már-már kínos pillanatokat okozva a hallgatónak. Nyilván ízlés kérdése minden, szóval el tudom képzelni, hogy valakinek az is tetszik tőle, amit én kifejezetten neccesnek tartok…
Az Identity-ben mondjuk rendben van az a pár, Myriam-mal párhuzamosan előadott éneklős sor. Ahogy maga a dal is pofás. Talán az egyik legkerekebb, legfogósabb szerzemény a lemezen. A My Name kezdése Myriam csodás dallamaival szintén a csúcspontok közé tartozik. Aztán egy olyan, jó értelemben vett slágeres irányt vesz a nóta, ami egy Evanescence-nek is becsületére válna! Hatalmas potenciál rejlik ebben a tételben! Az Artefact of Want nyitánya, okos ritmizálása, Elia bőgőtémái szintén tetszetősek, aztán viszont jön az fajta fura férfiének, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Nekem elég hamisnak tűnik. Vagy csak avantgárd? 😛
A 4:20 körüli váltás azért pöpec!
Az efféle megmozdulások miatt azért jogosan emlegethető a progresszivitás. Akár a szó eredeti érelmében is.

Összességében tempók terén is változatos ez a 8 számos, 40 perces bemutatkozó anyag, ami ugye nem általánosan jellemző az e stílusban alkotó brigádokra, szóval emiatt is jár a dicséret. Hangulatilag sincs okom panaszra, bizonyos dalok, részletek meg tudtak érinteni.
Természetesen akadnak gyermekbetegségek, de ezt idővel kinőhetik.

Legyen így, és legközelebb vastagabban fog majd a tollam, ami a pontszámot illeti. A stílus híveinek azért nyugodt szívvel merem őket ajánlani.




Depeche Mode Depeche Mode
március 25.