Bár jómagam ezen évtized elején születtem, zenei szocializációm áttolódott a ’90-es évekre, szóval utólag visszanézve jöttem csak rá, hogy bizony, nem hazudik, aki azt mondja, hogy a „nyolcvanasokban” szinte minden brigád ugyanúgy szólt. Van egy tipikus dob, szinti és gitárhangzása az akkoriban készült lemezeknek. A korábbi esztendők organikus, természetes soundját egy művibb hangzáskép váltotta fel.
És akkor még nem beszéltünk a külsőségekről, amik legalább annyira jellemezték a korszakot, mint maguk a zenék. Megannyi szín, forma, érdekes ruhák, fura frizurák, stb.
Nos, ha valaki ránéz a Daniel Gazzoli Project bemutatkozó korongjának borítójára, rögtön kitalálhatja, hogy mit fog kapni! Szúrós tekintetű, bokáig érő bőrkabátban, fehér gitárral a nyakban feszítő főhősünk mögött az éjszaka fényeit láthatjuk. A Night Hunter cím pedig olyan, mint egy ’80-as évekbeli akció/thriller, vagy épp horrorfilmé.
És lőn, a kezdő/címadó pont azt hozza, amire előzetesen számítani lehetett. Tiszta ’80-as évek, az akkoriban dívó szintihangzással, negédes énekdallamokkal, gitárhősködéssel, vastag háttérvokálokkal, stb.
Daniel Gazzoli felel a húros hangszerekért, és a szintetizátorért, illetve a háttérvokalizálásból is kiveszi a részét. A fő dalnok mégsem ő, hanem Leonardo F. Guillan, aki nem rossz, nem rossz, de igazán jónak sem nevezhető. Inkább csak átlagos. Mind orgánum, mind dallamérzék tekintetében. Márpedig a korszak emblematikus énekesei pont ebben a kettőben remekeltek. Jahhh és magamutogatásban. Abban lehet, hogy ő is jól teljesít, ennek megállapításához látni kéne élőben mit produkál.
Nem szeretném dalonként kivesézni az albumot, összességében szórakoztató ez az újrahasznosított ötletekből, témákból összetákolt muzsika. Azért a Self Destruction Blues-t kiemelném, mert címéhez hűen rendelkezik egy blues-os éllel, ami leginkább a gitárszólóban és az azt megelőző témaváltásban mutatkozik meg. Továbbá ebben a standard szinti hangszín helyett Hammond-szerű prüntyögést hallhatunk, ami üdítően hat az előzmények és az „utóhatások” tükrében.
A kötelező balladát is megkapjuk, Prayer for an Angel címmel…
Túlélhető! 😀
Címeik alapján a következő nóták is simán lehetnének andalgók, de szerencsére két tempós tétel zárja a lemezt.
Az ilyen jellegű kiadványok kapcsán az előtt állok értetlenül, hogy ki lehet a célközönségük.
A mostani 40-50 évesek, akik akkoriban voltak tinédzserek?
Szerintem ők inkább hallgatják a klasszikus előadók lemezeit.
A mai fiatalok?
Miért hallgatnának ők is Daniel Gazzoli-t, ha könnyen beszerezhetik a Europe, Mötley Crüe, Guns N’ Roses, Van Halen, Poison, Def Leppard, Extreme, Mr. Big, stb. CD-it?
„Ez kizárt dolog, mer’ nem tudom.”
Ettől függetlenül nem egy fércmunka a Night Hunter, becsülettel megírt, minőségin előadott dalcsokor, csupán némileg fölöslegesnek érzem, illetve vitatom létjogosultságát. Ahhoz ugyanis legalább olyan erősnek kéne lennie, mint a ’80-as évek alapműveinek, vagy még erősebbnek. De sajna nem az…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.