Motorfingers
Goldfish Motel

oldboy
2017. március 5.
0
Pontszám
8
 

Míg előző ismertetőm alanyai a ’80-as éveket idézik meg zenéjükkel, addig az ugyancsak itáliai Motorfingers egy korszerűbb, mondhatni mai, de az ezredforduló hard rockjából is merítő egyveleggel próbálnak érvényesülni. Ez a zenekar Gazzoliékkal ellentétben nem volt ismeretlen számomra, hisz előző lemezükről is én írtam anno. Korrekt kis anyag a Black Mirror, megjelenése környékén is tetszett, most, hogy a friss korong miatt újra áthallgattam sem vagyok más véleményen. Akik kedvelték a 2012-es opuszt, azoknak nagy valószínűséggel be fog jönni a tavaly megjelent folytatás is. Hiszen nagyjából maradtak a srácok azon a vonalon, amin már akkoriban is mozogtak. Vagyis jófajta, hangulatos, amerikánus hard rockot játszanak még mindig, amibe időnként belefér egy-egy keményebb, metalos téma, tempó is.
Mindenesetre a borító, meg a lemezcím nem túl rockos, pláne nem metalos.
De legalább rendhagyó! 😀

Aranyhal Motel
.
Nyilván a kívánságok mindenkinek kapásból eszébe jutnak, ha meghallja/látja az aranyhal szót. Sokaknak pedig egy bizonyos vicc is, amikor is a halacska szabira megy és megkéri cápa haverját, hogy helyettesítse távolléte alatt…
Nos, Motorfingers-éknél is történt egy helyettesítés, ami tartósnak bizonyult. Clay 2015-ben távozott a mikrofon mögül, helyét Abba vette át.
Mókás név, már csak az lenne még mókásabb, ha egy személyben tudná hozni az azonos nevű világhírű svéd popcsapat mind a négy tagját énekileg! 😀
Abba bele sem merek gondolni, milyen lenne!

A viccet félretéve, hasonló orgánummal rendelkezik, mint elődje, de gyakrabban használja a karcos hangját. Rögtön a kezdő, Walk on Your Face-ben hangszín és dallamvezetés szempontjából a Disturbed főnök, David Draiman ugrik be a fickó témái hallatán.
Maga a nóta ideális nyitány, az intrót követően szépen beindul, komoly húzása, sodrása van, óhatatlanul is bemozdul rá az ember. Ráadásul fogós, slágeres is. Az intró tompított elektromos gitáros, alatta akusztikus gitáros pengetései a dal vége felé újból felbukkannak, aminek csakis örülni tudok.



A Behind This Fire szintén masszív középtempóval hódít, meg egy bivalyerős refrénnel. A második felében ütős, southern-ös döngölés is hallható! Remek nóta!
Egy érdekes intermezzo zárja a dalt, mely keretein belül többször is elhangzik az albumcím. Ez szinte átfolyik a legrövidebb tételbe. Az Obscene egy szimpla, sallangmentes rockdal. Rokonságot mutat a Metallica Fuel-jével. Ha más miatt nem, hát a „gasoline” szó okán.
Több lírai hangvételű szám is helyet kapott a CD-n, a XXXIII egy power-ballada féle, tehát olykor bekeményedik. Olyannyira, hogy egy bitang, Tremonti-ízű riffet is kapunk az arcunkba! A vonósokkal megtámogatott, akusztikus gitáros Nothing but a Man viszont teljesen nyugis tétel. Abba nagyot énekel benne! Azok a grunge-os hajlítások…


De a vonós hangszerek is sokat tesznek a végeredményhez! Igazi unplugged feeling.
A Pull the Tail újra nagyobb sebességre kapcsol, talán a lemez leghúzósabb nótája. Abba az elején olyan energiával dalol, ami Axl Rose-ra, vagy épp Miles Kennedy-re hajaz. Az tuti, hogy hatással volt az olaszokra az Alter Bridge!
A Tonight verzéi szintén andalgósak, aztán a refrénre bevadulnak egy kicsit a srácok. Ebben a dalban is benne van a slágerpotenciál, ha a Nickelback írta volna a fél világ rajongana érte, szanaszét játszanák a rádiók.
Az Eat Your Gone masszív zárás, a tőlük megszokott tökös, dögös rock’n’roll!

Patent lemezt tett le az asztalra a Motorfingers, erősebb lett a Black Mirror-nél, úgyhogy megérdemlik a magasabb pontszámot.



Depeche Mode Depeche Mode
március 25.