Történt a minap, hogy kaptam egy levelet a Season of Mist kiadótól, hogy bizonyos okokra hivatkozva kapok egy kis kedvezményt az online boltjukban. No, hát épp nem terveztem vásárolni semmit, de ha már van segílyke, akkor csak körbenézek… Ennek az lett az eredménye, hogy összesen 8 CD-s csomaggal távoztam a virtuális térből. Azonban nem csak harácsolgattam, hanem egy kritériumrendszer szerint haladtam. Az adott CD ára nem lehet 5 EUR-nál magasabb, valamint nem ismerhetem korábbról. Egy fogódzó volt csupán, ez pedig a Metal Archives, amin lecsekkoltam, hogy nem kapott-e az adott kiadvány botrányosan gyenge értékeléseket, mert hát olcsóság ide, kedvezmény oda, szarra nem akarok pénzt kiadni. Jelentem a csomag megérkezett, a szám szélei a fülem környékén én meg a fejhallgató által közrefogott térben átadtam magam a megismerés gyönyörének.
Az első album, ami terítékre került az igen dekoratív külcsínnel rendelkező Nunfuckritual eleddig egyetlen, In Bondage to the Serpent címre keresztelt nagylemeze. Kezdjük a klasszikus ismerkedést kívülről befele haladva. A kiadvány csinos kis 6 paneles matt digipack, amiben belül a tagok láthatóak szép, fényes dizájnfotókon. A frontborító egyediségét a matt grafikába belecsempészve a vélhetően nem természetes halált halt apáca csillogó, fényes anyagból elkészített szemei és a hasonlóan fényes bandalogó adja meg. Beteg, ötletes, tetszetős. Lépjünk hát eggyel beljebb. Kik is alkotják a norvég doom-blacker apácagyalázó hordát? Annak ellenére, hogy sosem hallottam a formációról, nem kis nevek tobzódnak itt a keresztény nőstény-vérben. Pseen az Altaarból, Andreas Jonsson a Vinterlandből, Dan Lilker felsorolhatatlan mennyiségű bandából és végül nem más, mint Teloch mester, aki ma már leginkább a Mayhemből lehet ismerős, de a Nidingr-el is igen markáns sebeket hagyott az underground pofázmányán.
Ezek után már csak a zene maradt hátra, ami első nekifutásra minden hivatalos fórumon black metalként van titulálva. Nos, ezzel én egy kicsit vitatkoznék, mert ehhez szükségeltetik némi magyarázat. Ha azt mondom, hogy doom-black, akkor sem lesz sokkal jobb a helyzet, hiszen a doom-black általában doomos és blackes elemekkel operálva hoz létrre egyfajta sajátos elegyet. Ez az elegy az esetek szignifikáns részében a lassú, vontatott doomos elemekből, és bármily meglepő is leszek, a gyorsabb blackes megfejtésekből épül fel. Nos, a Nunfuckritual nem így doom-black, hanem valahogy úgy, mint ha egy vegytiszta black lemezt lassítanánk le. Groteszk, már-már horrorszerű hangulatot teremt ez a groovos tempó, aminek azonban a Khold vagy a Sarke jellegű groov-blackhez semmi köze sincsen. A legjobb példa az lehet, és nem tudom máshonnan megfogni az élét a dolognak, mint ha – Telochnál maradva – a Nidingr-t, vagy akár a legutóbbi Mayhem egyes megoldásait lassítanánk vissza középlassú, komótos tempóba. Vagy a Satyricon – Rebel Extravaganzáját. A kipengetések fájdalmas ostorokként csapnak le, időt hagyva a felszakított seb okozta kínnak, amit aztán a tetőfokra érve éles pengékként szabdalnak meg a végtelenül jellegzetes magas visszapengetések.
Természetesen ez még mindig kevés lenne, ha ezek a hangulatok, ezek a csapások nem állnának össze kerek dalokká. Szerencsére ezen a téren is hiánytalan munkát végeztek a norvég srácok. Minden tétel már az első pár hallgatás után elkülönül, egyedi karakterrel, jól felismerhető vezérmotívumokkal rendelkezik. Ehhez mérhetetlenül sokat hozzátesz Pseen változatos, dalonkén formált extrém vokálja is. A nyitó Theotokos-ban elkínzott, beteges őrültként nyilvánul meg, a Komodo Dragon, Mother Queenben gyakorlatilag egy Csihar kópiát hoz nagyon jól, míg több dalban nyúl a klasszikusabb blackes vokálmegoldásokhoz. Ahogy említettem, azonban nem csak a vokál teremt önálló arcot minden tételnek, hiszen a Christotokos-ban hallható tengeri vihar és hajófa recsegés valami hihetetlenül nyomasztó aláfestése a dalnak. Ahogy a vontatott zene és a hánykolódó hajó hangjai összecsengnek, az maga a megtestesült rettegés és pokoljárás. A legbelsőbb félelem zenei kinyilatkoztatása. De ide vehetjük a lemezen egyetlen egyszer, a Cursed Virgin, Pregnant Whore-ban használt középlassú balstolást, a Parthenogen beteg menetelését, vagy a záró In Bondage To The Serpent iszonyat nagy teret kapó dobkeverését, ahol Andreas Jonsson szinte végig dobseprüvel játszik a tamokon és a pergőn.
Nem tagadom, rajongani kezdtem ezért a lemezért. Most már napjában lemegy, ma már harmadszor. Zseniális a zenei koncepciója, a megvalósítása, a visszafolytott, várakozással teli feszültsége és a feloldás nélküli lezárás is. Ilyen a mocsokkal, rettegéssel, szodómiával, perverzióval telített pokol, ami nem a harsánysággal akar megijeszteni, mint egy „ZS” kategóriás horrorfilm, hanem egész valómba plántálja el a rettegés magvait
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.