Eszem ágában sincs támadni a Metal Archives szerkesztőit, de úgy tűnik, tényleg történnek náluk érdekességek abból a szempontból, hogy szerintük melyik zenekar fér bele a tág értelemben vett metal skatulyába. Olvasgatva a ’forgács fórumát, többen sérelmezték, hogy az általuk „jelölt” bandát visszadobták, mondván nem metal zenekar. Bezzeg vannak fenn olyan csapatok, amelyeknek gyakorlatilag semmi közük sincs a fémzenéhez.
Nos, most én is belefutottam egy hasonló dologba az olasz Vicolo Inferno kapcsán. Először meg sem néztem, hogy fönn vannak-e az online fémzenei enciklopédián, mert alapból azt feltételeztem, hogy a stílusuk miatt nem kapnának ott helyet. Erre most, hogy csak úgy beütöttem a csapat nevét a gugliba, kidobta a Metal Archives oldalukat, amin heavy metal bandaként szerepelnek. Nem mondom, akadnak fémes keménységű megoldások a srácok második nagylemezén, de a facebook oldalukon olvasható hard’n’heavy műfajbesorolás jóval közelebb áll a valósághoz. Ugyanis egyértelműen a hard rock, annak is a modernebb, a grunge stílussal is kacérkodó válfaja dominál a Stray Ideals album 13 dalában.
És én ezt a fajta muzsikát általában szeretni szoktam.
Ezúttal sincs másként, még ha el is kell ismernem, hogy semmi különleges, pláne újító nincs ezen az 53 perces korongon.
A Grey Matter Brain kezdő, aztán később visszatérő riffje telitalálat, az Alice In Chains sem szégyenkezne miatta. Nem rosszak az énektémák sem, bár Igor Piattesi nem egy Layne Staley. De még Jerry Cantrell-hez sem ér fel ének-ügyileg. Gitározásban meg végképp nem! Bár ki tudja, lehet, hogy tud gitározni, csak itt csupán a vokális teendőket bízták rá…
A korlátozott hang ellenére kihozza magából a maximumot, a Dirty Magazzeno refrénjét is rendesen odateszi, és úgy általában fogósak a dallamai. Csak sokszor azt érzem, annyira erőlködik éneklés közben, hogy fennáll a barnamaci előbújásának veszélye.
A Rude Soul kezdése teljesen grunge-os, majd a folytatása is.
Ebben a nótában valahogy jobban érvényesül Igor rekedtes orgánuma.
Anno a címadó szerzemény hallatán döntöttem úgy, hogy vállalom a kritika írását. Ez is egy grunge-ízű dal, de minden benne van, ami miatt szeretem ezt az amerikánus muzsikát. A gitársípoltatások, döngölések és a szólók természetesen nem annyira a kockásingeseket idézik, a vége felé pedig a tempót is jól felpörgetik.
Ergo a tág értelembe vett metal skatulyába valóban beférnek az olasz csókák. A Two Matches egy fél lírai duett. A női ének dob az amúgy is erős nótán. Akár sláger is lehetne belőle.
A Unnameables visszatér a masszívan zakatoló középtempóhoz, a szájgitár viszont a Bon Jovi-t idézi.
Marco Campoli játékát érdemes kiemelni, ízesen penget, riffjei, szólói általában ülnek!
De a ritmusszekcióra sem lehet panasz, hozzák a kötelezőt, sőt attól kicsit többet is.
A szintén olasz Motorfingers friss albuma apropóján megjegyeztem, hogy valószínűleg hatással lehetett rájuk az Alter Bridge. Ugyanez szerintem a Vicolo Inferno-ra is igaz. Még a borító színvilága is a The Last Hero-ét idézi. Nem mondom, hatásos is tud lenni a fekete, fehér, piros hármas.
Mint ahogy ez a nem túl eredeti, de minőségi rockzene is a gyengéim közé tartozik.
Ráadásul még nyomás alatt is tartanak, hisz párom közölte velem, hogy erre a jó zenére ne adjak 8 pontnál kevesebbet. Ám, légyen!
Igaz, többet sem kapnak tőlem, mert ahhoz kéne valami tipikusan vicoloinfernós védjegy. De még így is szórakoztató számomra ez a fajta pozitív energiákkal dolgozó húzós rockzene!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
