Drug Honkey
Cloak of Skies

boymester
2017. március 13.
0
Pontszám
5
    Személy szerint minden egyes anyagnál, amihez hozzábiggyesztik az avant-garde, experimental jelzőket azonnal elkezdek gyanúsan pislogni a kiadványra, félrehúzni a szám és valami gyomorforgatóra gondolni. Innentől kezdve két út lehetséges az adott banda számára, vagy hozzácsapom a ritka kivételek szűkösen szorongó családjához, vagy a lejátszó gomb megnyomásának lazaságával rántom rájuk az angol vécét, hogy a káosz kusza véletlenszerűségével tűnhessenek el az emésztőben. Sajnos ez a szűklátókörűségem azonnal lecsapott a chicagói Drug Honkey zenekarra is, akiknek innentől kezdve már csak az maradt, hogy zenéjükkel két vállra fektessenek és lemossák rólam a szemellenzőt. A banda májusban megjelenő, immár ötödik nagylemeze kapcsán azért akadtak bíztató jelek is, mint például a legénység összetétele. Itt van például a vokalizálásért felelőssé tehető Honkey Head, polgári nevén Paul Gillis, aki többek között a kultikus státusznak örvendő Crematorium sorait erősítette a 90-es évek elején, de oszlopos tagja mai napig a Morgue Supplier death/grindcore hordának. Ezek mellett megfordult számtalan death, brutal death, grindcore projektben és lemezen, kamatoztatva angyali orgánumát. Örökös segédje a zenekart ért megmérettetésekben B.H. Honkey, alias Adam Smith dobos. Ugyan a megalakulást megelőző, valószínűleg erősen túlfűtött (vagy túlfüstölt) estén a két gitáros (Hobbs, Brown Honkey) még nem vett részt, de a debütálás óta ők is bebetonozták magukat abba az elvetemült posványba, hétköznapinak nem igazán nevezhető zajtengerbe, ami a Drug Honkey palettáját jelenti. Nagyon könnyen simul hozzá ehhez a képzelgésekkel tarkított masszához Paolo Girardi művészi borítója is, ami teljes egészében visszaadja azt, amit a gyanútlan hallgató megtapasztalhat hangjegyek formájában. A transzcendentális élményre való hangolódáshoz egy kis videó…

   
    Szűz füllel ültem neki végül a lemeznek, hogy elfelejtesse velem mindazt, amit eddig a death/doom korlátairól gondoltam. Az ötven percre rúgó játékidőt 7 darabra szabdalják a különböző címmel ellátott tételek, melyek igazából egyetlen nagy, hipnotikus erejű képzelgéssé állnak össze a lemezt záró remixxel egyetemben. Alapvetően nem megszokott a remix mánia egy metal albumon, de ha meghalljátok a sok effektet, samplert, akkor nyilvánvalóvá válik a lehetőségek széles tárháza a dalok sorsát illetően. A Cloak Of Skies a Pool Of Failure c. agymenéssel veszi kezdetét, doomosan cammogva, agyontorzított gitárhangokkal és szintén jócskán utánkezelt énekkel, vagy inkább agonizálással, időnként olyan ütemtelenül, ahogy arra csak a télen kifektetett Dezső malac volt képes utolsó útján. Akármennyire is élem a józan mintapolgárok szürke hétköznapjait, az alig öt perces remekmű után szinte már vágyni kezdtem valami kemény drog után, hátha akkor élvezhetővé válik a szerzemény, mert ezt tudatmódosító szerek nélkül egyszerűen élvezhetetlennek, szörnyűnek tartom. A Sickening Wasteoid berkein belül azonban működni kezdett a zenekar elképzelése, a bőrömet zöldes-sárgás, gennyes kiütések lepték el, kifakadásukkor pedig apró, Hello Kitty fejű pillangók bújtak ki mindből, hogy a plafonra szállva kezdjenek halálig tartó sakkpartiba… Az Outlet Of Hatred torzított énekétől konkrétan a frász kerülgetett hosszú percekig. Kedvem támadt tőle benézni az ágy alá, felkapcsolni a villanyt a félhomályban. A tétel végére olyan bivaly riffel koronázták meg a kellőképpen elért borzongást, ami után viszont megnyalhattam mind a tíz ujjam. A meglehetősen hosszúra nyújtott (It’s Not) The Way kavargó, füstként hömpölygő hangjai sajnos csak nagy ásítozásokat képesek kifacsarni belőlem, akárcsak a még ennél is időigényesebb The Oblivion Of An Opiate Nod, ami csak akkor tud működni, amikor a klasszikus értelemben vett death/doom felüti a fejét, a többi háttérzaj. A címadó tételt Bruce Lamont szaxofonjátékával akarták érdekesebbé tenni, ez részben sikeres elképzelés volt, de még az elborult hangszeres játék sem menti meg a dalt az ismételt unalom faktortól. A kiadványt, mint már említettem, egy remix zárja, méghozzá a lemez talán legidegesítőbb dalának kapjuk meg az átiratát, ez a Pool Of Failure. Természetesen csoda nem történt a dallal, csak némileg lassabb és rosszabb lett…
    Biztosan megvan a közönsége ennek a zenének, ahogy sok egyéb, számomra semmilyen zenei élvezetet nem rejtegető lemeznek, de én nem tartozom ehhez a csoporthoz. Megvannak az érdekes, kellemes pillanatai a Drug Honkey zenéjének, időnként még magával is tudott rántani, de összességében egy befogadhatatlan zajhalmazzal házalnak, aminek az élvezetéhez nélkülözhetetlen a tudatmódosítás és legalább akkora elvetemültség kell a többszöri újrahallgatáshoz, mint azoknak, akik eljátsszák.

http://www.youtube.com/watch?v=0XA5bX6kToM&
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.