Drug Honkey
Cloak of Skies (2017)
    Személy szerint minden egyes anyagnál, amihez hozzábiggyesztik az avant-garde, experimental jelzőket azonnal elkezdek gyanúsan pislogni a kiadványra, félrehúzni a szám és valami gyomorforgatóra gondolni. Innentől kezdve két út lehetséges az adott banda számára, vagy hozzácsapom a ritka kivételek szűkösen szorongó családjához, vagy a lejátszó gomb megnyomásának lazaságával rántom rájuk az angol vécét, hogy a káosz kusza véletlenszerűségével tűnhessenek el az emésztőben. Sajnos ez a szűklátókörűségem azonnal lecsapott a chicagói Drug Honkey zenekarra is, akiknek innentől kezdve már csak az maradt, hogy zenéjükkel két vállra fektessenek és lemossák rólam a szemellenzőt. A banda májusban megjelenő, immár ötödik nagylemeze kapcsán azért akadtak bíztató jelek is, mint például a legénység összetétele. Itt van például a vokalizálásért felelőssé tehető Honkey Head, polgári nevén Paul Gillis, aki többek között a kultikus státusznak örvendő Crematorium sorait erősítette a 90-es évek elején, de oszlopos tagja mai napig a Morgue Supplier death/grindcore hordának. Ezek mellett megfordult számtalan death, brutal death, grindcore projektben és lemezen, kamatoztatva angyali orgánumát. Örökös segédje a zenekart ért megmérettetésekben B.H. Honkey, alias Adam Smith dobos. Ugyan a megalakulást megelőző, valószínűleg erősen túlfűtött (vagy túlfüstölt) estén a két gitáros (Hobbs, Brown Honkey) még nem vett részt, de a debütálás óta ők is bebetonozták magukat abba az elvetemült posványba, hétköznapinak nem igazán nevezhető zajtengerbe, ami a Drug Honkey palettáját jelenti. Nagyon könnyen simul hozzá ehhez a képzelgésekkel tarkított masszához Paolo Girardi művészi borítója is, ami teljes egészében visszaadja azt, amit a gyanútlan hallgató megtapasztalhat hangjegyek formájában. A transzcendentális élményre való hangolódáshoz egy kis videó...

   
    Szűz füllel ültem neki végül a lemeznek, hogy elfelejtesse velem mindazt, amit eddig a death/doom korlátairól gondoltam. Az ötven percre rúgó játékidőt 7 darabra szabdalják a különböző címmel ellátott tételek, melyek igazából egyetlen nagy, hipnotikus erejű képzelgéssé állnak össze a lemezt záró remixxel egyetemben. Alapvetően nem megszokott a remix mánia egy metal albumon, de ha meghalljátok a sok effektet, samplert, akkor nyilvánvalóvá válik a lehetőségek széles tárháza a dalok sorsát illetően. A Cloak Of Skies a Pool Of Failure c. agymenéssel veszi kezdetét, doomosan cammogva, agyontorzított gitárhangokkal és szintén jócskán utánkezelt énekkel, vagy inkább agonizálással, időnként olyan ütemtelenül, ahogy arra csak a télen kifektetett Dezső malac volt képes utolsó útján. Akármennyire is élem a józan mintapolgárok szürke hétköznapjait, az alig öt perces remekmű után szinte már vágyni kezdtem valami kemény drog után, hátha akkor élvezhetővé válik a szerzemény, mert ezt tudatmódosító szerek nélkül egyszerűen élvezhetetlennek, szörnyűnek tartom. A Sickening Wasteoid berkein belül azonban működni kezdett a zenekar elképzelése, a bőrömet zöldes-sárgás, gennyes kiütések lepték el, kifakadásukkor pedig apró, Hello Kitty fejű pillangók bújtak ki mindből, hogy a plafonra szállva kezdjenek halálig tartó sakkpartiba… Az Outlet Of Hatred torzított énekétől konkrétan a frász kerülgetett hosszú percekig. Kedvem támadt tőle benézni az ágy alá, felkapcsolni a villanyt a félhomályban. A tétel végére olyan bivaly riffel koronázták meg a kellőképpen elért borzongást, ami után viszont megnyalhattam mind a tíz ujjam. A meglehetősen hosszúra nyújtott (It's Not) The Way kavargó, füstként hömpölygő hangjai sajnos csak nagy ásítozásokat képesek kifacsarni belőlem, akárcsak a még ennél is időigényesebb The Oblivion Of An Opiate Nod, ami csak akkor tud működni, amikor a klasszikus értelemben vett death/doom felüti a fejét, a többi háttérzaj. A címadó tételt Bruce Lamont szaxofonjátékával akarták érdekesebbé tenni, ez részben sikeres elképzelés volt, de még az elborult hangszeres játék sem menti meg a dalt az ismételt unalom faktortól. A kiadványt, mint már említettem, egy remix zárja, méghozzá a lemez talán legidegesítőbb dalának kapjuk meg az átiratát, ez a Pool Of Failure. Természetesen csoda nem történt a dallal, csak némileg lassabb és rosszabb lett…
    Biztosan megvan a közönsége ennek a zenének, ahogy sok egyéb, számomra semmilyen zenei élvezetet nem rejtegető lemeznek, de én nem tartozom ehhez a csoporthoz. Megvannak az érdekes, kellemes pillanatai a Drug Honkey zenéjének, időnként még magával is tudott rántani, de összességében egy befogadhatatlan zajhalmazzal házalnak, aminek az élvezetéhez nélkülözhetetlen a tudatmódosítás és legalább akkora elvetemültség kell a többszöri újrahallgatáshoz, mint azoknak, akik eljátsszák.

Drug_Honkey_Cloak_of_Skies_2017
Kiadó:
Stílus:
experimental/death/doom
Értékelés:
 
Pont
: 5 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Pool of Failure (5:44)
2.Sickening Wasteoid (6:12)
3.Outlet of Hatred (6:48)
4.(It’s Not) The Way (6:36)
5.The Oblivion of an Opiate Nod (10:00)
6.Cloak of Skies (8:11)
7.Pool of Failure (6:29)
Írta:
boymester
2017. március 13., hétfő, 18:32
Facebook:
Nailblack - Envied (2017)
Kritika, boymester @ 2017. november 18., szombat, 10:51
Professor Emeritus - Take Me To The Gallows (2017)
Kritika, boymester @ 2017. november 17., péntek, 19:16
Cannibal Corpse - Red Before Black (2017)
Kritika, boymester @ 2017. november 14., kedd, 18:30
Anatomia - Cranial Obsession (2017)
Kritika, boymester @ 2017. november 11., szombat, 17:23
Spectral Voice - Eroded Corridors Of Unbeing (2017)
Kritika, boymester @ 2017. november 11., szombat, 15:17
Altarage - Endinghent (2017)
Kritika, Weide @ 2017. október 24., kedd, 23:55
Koncertek
METAL XMASS 2.
december 23., 19:00,
Hemo Klub
december 29.,
Dürer Kert
Christmass Blackmass VIII.
december 29.,
Ti Ti Tá
Gloryhammer, Civil War, Noctis
január 8.,
Barba Negra
The Rise of Chaos World Tour 2018
január 21.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.022 seconds to render