Lunar Shadow
Far From Light

(Cruz del Sur Music • 2017)
boymester
2017. március 14.
0
Pontszám
9
     

    Fiatal koromban áhítattal fedeztem fel magamnak a fémzenét, szépen, időrendi sorrendben haladva. Jött a blues rock, a hard rock és a progresszív vonal, melynek klasszikusaira úgy néztem fel, mint egy gyermek teking kérges kezű, szigorú szemű, sokat tapasztalt nagyapjára. Aztán jött a serdülés, az államon frissen megjelent pihék ugyanúgy rezegtek a könnyed punk bohóckodásra, mint az elvetemültebb thrash, death metal anyagokra. Egyik aktuális kedvenc követhette a másikat, mert ha belegondolunk, évtizedeket felölelő zene áll rendelkezésére annak, aki fel akarja fedezni ezt a világot. Ha valaki csak az újat hajszolja, meg a holnap megjelenéseit, az voltaképp csak apró szeletét ismerheti meg egy lassan eposzi hosszúságú történetnek. No de a lényeg, hogy a kétezres évek környékén úgy kaptam rá a népies elemekkel tűzdelt, epikus hangulatú anyagokra, főként az északi kiadványokra gondoljatok, hogy a kántáló vikingek, mágusok, fuvolázó varázslók gyakorlatilag teljes kelléktárát kiismertem és az utolsó meghallgatott dallamokat már ököllel tuszkolták le a torkomon. Azóta már jóval körültekintőbben szelektálok ezekből az anyagokból és közben megérkezett az azóta sem csillapodó, úgy látszik életfogytig tartó doom szerelem…
    A bevezetőt szokás szerint nem szócséplésnek szántam, hanem hogy lássátok, milyen telített közegbe pottyant be most egy általam kevésbé hallgatott stílust képviselő lemez, a Lunar Shadow Far From Light c. bemutatkozása. A nagyon-nagyon fiatal banda a klasszikus heavy metal ágát hivatott erősíteni, méghozzá egy számomra nagyon szimpatikus szellemiségben, amit a jócskán kiégetett műfaj manapság már csak ritkán tud felvillantani. Ez nem más, mint a hitelesség, őszinteség és a vonulat iránti elkötelezettség, tisztelet. Utoljára ehhez hasonló érzés az Atlantean Kodex The White Goddess lemeze kapcsán ragadott magával, ami hasonló szemlélettel jött létre, csak valamivel lassabb, doomosabb formában. De ugyanezt hordozza magában az immáron sok remek lemezzel felvértezett amerikai Argus, a jó ideje tetszhalott Solstice, az angol Dark Forest, vagy a szintén frissnek mondható kanadai Cromlech. Nem véletlen a kódexes brigád emlegetése amúgy sem, mivel a Lunar Shadow első nyilvános dalára annak idején az ő közvetítésük révén akadtam rá. Külön megemlítést érdemel az is, hogy nem kötelezően megírandó promóciós lemezről van most szó, ebből könnyen kitalálhatjátok, hogy a német srácok zenéje valóban tetszik.
    Adott tehát a sikerhez, ami biztosan lesz nekik, egy gyönyörű borító, mely a monumentalitásra kiéhezett szemeknek minimum fél orgazmust fog okozni, főleg egy bakelitlemez méretében, valamint 8 maratoni hosszúságú, sci-fi, fantasy ihletettségű heavy metal himnusz közel egy órás játékidővel. A terjedelmes dalok mindegyikén érződik a gondos tervezés, odafigyelés, mindezek mellett mégsem tűnnek művinek. Hangulatuk nagy részét a klasszikus angol NWOBHM mozgalomból nyerik, amit ügyesen kombináltak modernebb, skandináv dallamoktól sem visszariadó megoldásokkal. Ehhez társul Alex Vornam egészen a 60-as, 70-es évekig visszanyúló énekhangja, ami kiemelkedőnek, egyedinek nem nevezhető, de egyszerűen kellemességével, ölbe simuló epikusságával könnyedén eladja magát. Úgy ül bele a szerteágazó, gitárszólókkal, akusztikus finomságokkal tarkított dalokba, hogy senkinek nem jutna eszébe lecserélni őt. Persze megvan a maga férfias orgánuma is, azért ne asszociáljatok Micimackó émelyítő, önmagában cukorbajt keltő hangjára, ráadásul ő nem mézről és Nyuszi veteményeséről dalolgat, hanem nagy csatákról, hősökről, valamint a rettegő civilekről, akik elporladt otthonuk, elszenesedett családjuk hamvai fölött esküdnek bosszút a kimondhatatlan, megnevezhetetlen gonosszal szemben.
    Ugyanakkor sikerült a zenekarnak az a bravúr, hogy a már emlegetett, hányingerkeltő telítettségem ellenére olyan epikus heavy metal szólamokat és dallamokat tudtak írni, amit valóban hosszú idő után hallgattam őszinte odafigyeléssel. Nem hagyhatjuk ki tehát a felsorolásból Max „Savage” Birbaum és Kay Hamacher gitárosokat, akik mind a szólók, mind az emlékezetes akusztikus betétek alkalmával odatették magukat. A ritmusszekció finoman hozza a kötelezőt, Jörn Zehner dobos játékába el tudtam volna még képzelni némi csibészkedést, játékosságot, de hozzá hasonlóan Sven Hamacher is csak együtt él a dalokkal, nem nagyon tud külön utakra tévedni, pedig lehet ennyi kellett volna a lemeznek ahhoz, hogy egy modern kori heavy alapvetést összehozzanak. A lemez hangzása természetesen olyan, mint a borító, pazar és minden apróságot szépen kiemel. Ezt azonnal észrevehetjük a lemezt nyitó, majd 10 perces Hadrian Carrying Stones címő dalban, ami egy igazán erős kezdésnek számít.
    Nagyon nehéz lenne dalt kiemelni egyébként az albumról, mert mindig változik az aktuális kedvenc. Egyszer a They That Walk the Night Beatlesre hajazó éneke ragad magával, máskor a Gone Astray szép balladája, utána a doomos The Kraken veszi át a csapatkapitányi karszalagot. Végezetül tehát a dalok egyenkénti elemzését ezennel rátok ruházom át, de remélem azért annyit segítettem, hogy semmi ne érjen titeket váratlanul a kiadványon, amit természetesen teljes egészében letesztelhettek a zenekar bandcamp oldalán is.


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.