Állandó olvasóink már tisztában vannak vele, milyen frankó doom metal élet zajlik az ókori nagy nemzetek nyomdokaiban, gondolok itt a görög és az olasz hagyományokra. Előbbieknél a mitológia játszik nagyon fontos szerepet, utóbbinál általában inkább a 70-es, 80-as évek horrorfilmjei által inspirált okkultizmus. Mindkét vonal kitermelt magából kultikus zenekarokat, élvezetes lemezeket, ugyanakkor egyformán jellemzőek rájuk azok a bandák is, akik nem mindig vannak tisztában a hallgatóság tűrőképességével és az epikusság általuk vélt határaival. Az ilyen túlkapások eredményeként emlegethetem a hasonló műfajban utazó Puerto Rico-i Dantesco művészetét, melyet az operába is túlzásnak tekinthető vokál ránt le olyan mélyre, hogy önmaga és műfaja paródiája legyen. Szerencsére azért a mi öreg kontinensünkön ennyire nem rossz a helyzet, de azért kitermeltük magunknak a Sorrow’s Path, Wishdoom, Holy Martyr, Heathendom nevű csodákat. Míg az ókori Róma földjén élő népek visszafogottan nyúlnak a történelemhez, a görögök nem szégyenlősködnek a hagyományok és hiedelmek világából nagy mellénnyel meríteni. Ehhez csatlakozott immár második lemezével a Kréta szigetéről származó, tehát joggal históriázó Doomocracy zenekar, akiknek beszédesebb már a neve sem lehetne.
Epikus doomban utaznak, a tradicionális formula helyett azonban a power metal kerül előtérbe velük kapcsolatban, akárcsak az emlegetett hellén zenekarok többségénél. Friss, Visions & Creatures Of Imagination c. lemezükön sem fogtak vissza a páncélzat direkt csillogtatásából a napsütötte vidéken, azonban szorult annyi tehetség a zenekarba, hogy ne kelljen elkezdenünk egy vállrándítás után temetni őket. Akárcsak a 2014-es The End Is Written nevű bemutatkozásukon, itt is képesek voltak pár nagyszerű dal villantására, ami akár elviheti a kiadványt a nyakán. Három éve a Faceless került ki idejekorán a videó csatornájukra, lépes mézként csalogatva magához a doom metal kedvelőit és reménnyel kecsegtetve, hogy talán végre méltó követőkre találhatnak a manapság kiöregedő, kiégő nagyobb nevek.
A pátosztól csöpögő videót azonban egy elég közepes epikus power/doom produkció követte, ahol egyéb szerzeményt már nem lehetett kiemelni. A folytatást hasonlóképp vezette fel az új lemezen nyitó dalként is szolgáló Ghosts Of The Past szöveges kedvcsinálója, ami ugyanolyan vásárlásra ingerlő indikátorként funkcionál, mint elődje. A némileg kiterjesztett mondavilágot magába foglaló témák (az ókori Egyiptom is terítékre kerül) ellenére azonban a dalok ugyanazt a koncepciót követik, mint a debütálás, tehát egyéb kiugró szerzeményre már nem igazán számíthatunk, még ha egy általános minőséget azért sikerül is tartani. Egyedül Michael Stavrakakis énekes fejlődött valamennyit, bár az ő teljesítményére eddig sem lehetett túl sok panasz, időnként nehézkesebb magas hangjai ellenére.
Tehát a nyitó „sláger” után rögtön belecsapunk a középszerbe, aminek tökéletes példája a Lucid Plains Of Ra. Progresszív hatásúnak szánt, inkább erőltetettnek tűnő szaggatott riffjeiből 6 perc messzemenően túlzás, hangzatos refrénje pedig egyértelműen Candlemass nyúlás Marcolin tipikus manírjaival, szinte már pofátlanul. A skálázós/tekerős gitárszóló szintén a tucat fogalmának elmélyítésére szolgál. Ugyanezen elgondolások alapján lehetne értékelni a My Bane újabb hat percét, ahol legalább a hatásvadász nyitányt levágták és rögtön nekiugrottak a némileg gyorsabb dalnak. A gitárszóló fura megoldásait valószínűleg ismét csak Angelos Tzanis tudta maradéktalanul kiélvezni, Harry Dokossal karöltve nem igazán képesek maradandó témákat összehozni, de azért néha sikerült egy-két visszafogott, csigolyakímélő bólogatásra sarkallniuk. A dal végére egy poént is beszúrtak: 5 perc környékén kapunk egy kis csendet, mintha vége lenne a tételnek, aztán eljátsszák még egyszer a refrént, biztos, ami biztos alapon, hogy ne legyen gond a játékidővel. Ezek után igazán kettős érzéssel vágtam neki a 8 perc fölé kúszó One With Pain cím? darabnak, mert ha megint bolondot akartak volna belőlem csinálni, biztosan kinyomom a lemezt és hagyom valami jobban hozzáértőnek a kritikát. Szerencsére azonban a véletlennek, vagy az okos elrendezésnek hála, a dalban több örömöt leltem. Működnek a power metalos menetelések és a témák is elszakadnak valamelyest az oly sokat emlegetett példaképtől. A dal második fele ráadásul nem a folyamatos ismétlésekről szól, hanem a fejlődésről, valamint Michael is kiengedi a benne rejlő pacsirtát. Érdekesebb dal a Guardian Within is, de szintén tagadhatatlan gyökerekkel. A címadóba aztán belepakolt a krétai zenekar mindent, amit csak a fantáziájukból ki tudtak facsarni, így egy kusza, progresszívebb szerzeményt hoztak össze élvezhető minőségben. Fura, hogy a bandának a lassabb, nyugodtabb részek állnak jól az előnyben részesített menetelésekkel szemben, ez itt is bebizonyosodik. A bíztatóan induló Trinity Of Fades viszont megint addig-addig lett tekergetve, erőltetve, hogy a végére sok jó ötlet szétesett halmazaként végezte. Az egyensúly helyrebillentését a záró A Taste Of Absinthe hozhatta volna el, de túl visszafogott és sablonos lett ahhoz, hogy emlékezetessé tudjon válni.
A Doomocracy valahogy úgy írhatja a dalait, hogy egy-egy Candlemass tételt torzítanak, alakítanak, változtatnak addig, amíg az már kevésbé hasonlít az eredetire, majd címet adnak neki. Rajongásukat bizonyítja a koncerteken előadott rengeteg Edling szerzemény is, de ez az út egyszerűen nem tudja kirángatni őket a kópia, a másolat címke alól. Hirtelen a Cross Vault jutott eszembe, akik a Warning lemezekre támaszkodva kezdtek el zenélni és lelkesen átvenni egy sajátos stílust, de ők legalább képesek voltak néhány, az eredetivel bőven összemérhető dalt is írni, míg a görögök csak bőszen, ráadásul büszkén ugrálnak mások árnyékára. Ennek ellenére egy középszerűen szerethető lemezről van szó, mielőtt teljesen leírnátok, de ennél többet nem szabad elvárni tőle.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
