Final Solution
Through the Looking Glass

oldboy
2017. március 19.
0
Pontszám
6
 
A Final Solution egy 2011 óta regnáló olasz csapat, a Through the Looking Glass pedig a bemutatkozó nagylemezük. Stílusukat tekintve dallamos, groove-os metalban utaznak, facebook oldaluk szerint legfőbb inspirációjuk a Symphony X.
Nos, az énekesük valóban Russel Allen próbál lenni és zeneileg is vannak átfedések, de ezen debüt alapján még nem játszanak egy ligában a progresszív power metal nagyágyúkkal.

Nyolc számos korongjukat nem eresztették bő lére, 35 percbe belesűrítették a lényeget. Meg sajnos a lényegtelent is, mert úgy érzem, hogy akadnak fölösleges, időhúzás szerű témák is az albumon.
Kicsit ilyen az Awakening címre hallgató intro is, bár végül is hozza azt a teátrális hangulatot, megközelítést, ami a lemezborító, illetve zenekari fotók alapján elvárható a srácoktól. A Sick of You aztán komoly sebességgel ront ránk, prog. poweres riffelés, Russel Allen-típusú ének, fogós refrén. Azért elgondolkodtató, hogy hány ezerszer fogják még rock/metal lemezen elpuffantani az „ash to ash, dust to dust” frázist. Itt most épp ashes van, de a lényegen ez nem változtat.



Mindegy, még így is ebben a nótában hallható a legemlékezetesebb refrén.
Mario Manenti nem rossz énekes, van erő a hangjában, ami egy modern power metal jellegű muzsika esetében el is várható. Dallamérzéke is van, bár néha számomra neccesnek, gagyinak ható témák is elhagyják a torkát. Ritkán extrém vokállal is bepróbálkozik. Szerintem a jövőben inkább ne erőltesse az acsarkodást!
A hangszeresek szintén tisztességgel teszik a dolgukat, egyértelműen megállapítható, hogy urai hangszereiknek, de a fűszer az ő játékukból is hiányzik.
Ráadásul a dalok is elég egykaptafásak. Hasonló tempók, szerkezetek, riffek, szólók, stb.
Zeneileg egyébként olyan modern, MDM gyökerekkel rendelkező bandák hatását is fölfedezni vélem, mint a Soilwork, Scar Symmetry.
A The Show Is On-ban megy a gitártekerés ezerrel, minden fajta érzelem, kreativitás nélkül. Még szerencse, hogy a vége felé beiktattak egy kis bőgőcsattogást, illetve Mario is frankó, karcos énektémákat hoz.
Az egy perces, instrumentális, filmzene szerű (R)evolution átvezet minket a lemez utolsó darabjaihoz, melyek egyben a leghosszabb szerzemények is, a maguk 6 perc fölötti játékidejével. Nem is sikerül végig tartalommal megtölteniük ezt a hosszt. Pedig a Dogs of War-ban többször is felcsendül a lemez legbitangabb gitártémája.
Sőt, az akusztikus gitáros, leállós intermezzo is frankó. Akadnak tehát jó ötletek, ügyes megoldások, de összességében még nem igazán mutat megnyerő képet a Final Solution.

Mindenesetre reménytelennek sem látszanak, az alapok megvannak, dalszerzésben viszont javulniuk kéne. Legközelebb egy izgalmasabb, kreatívabb, egyedibb albumot várok tőlük!


 
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.