Eljött az ideje az arkansasi Pallbearer zenekarnak, hogy újabb lépést tegyen a több lemezes bandák családja felé, mivel a doom fogatnak nemrégiben megjelent a harmadik nagylemeze. Meglepett arcokat gondolom most nem kell várnom, mivel híreztünk róla rendesen, ráadásul a zenekar eddigi lemezei is megfordultak nálunk valamilyen módon. Én személy szerint első demójuk óta követem tevékenységüket hol nagyobb, hol kisebb lelkesedéssel. A zenekar előző, Foundations Of Burden című lemeze meglehetősen alulértékelt stílusa ellenére például olyan visszhangokat keltett, melyre a Nuclear Blast külön erre a célra kifejlesztett kutyái is felfigyeltek, a hangok mellett természetesen nem kevés pénzt szimatolva a levegőben. Ennek megfelelően a sötét borítót, a tipikus doom metalos logót messzire száműzték a produkcióból, valamint a legtöbb külföldi hírharsonában maga a doom kifejezés helyett is leginkább a melankolikus, progresszív metal jelzőket próbálták ráaggatni a bandára és ennek a folyamatnak köszönhetően már kételkedni kezdtem az egész projektben a megjelenése előtt. Szerencsére minden igyekezet ellenére a Pallbearer továbbra is az maradt, ami korbábban is volt.
Pontosan annyira érzékelhető a változatlanság, hogy ugyanabba a hibákba is képesek voltak újfent beletaposni, amiket már megszokhattak tőlük a rajongók. A Heartless a kötelezőnek mondható erős kezdéssel nyit, így az I Saw the End pont úgy ránt be minket a hullámzó lélektenger lefelé húzó örvényeibe, mint pár éve a zseniális Worlds Apart tette. Ráadásul a valamivel rövidebb kezdést még méltóbbá teszik az azonnal ható Thorns segítségével. Talán ebben a dalban ütközik ki legkevésbé az is, hogy az elődökhöz képest bizony igencsak puhányabban szólnak a gitárok, viszont később nem ússzok meg a szürke masszává válás pillanatait sem.
Az egyszerű, ugyanakkor érzelem dús ének karon fogja a már szintén megszokottnak tekinthető, harmóniákkal támadó gitártémákat, amikből aztán időnként meglehetősen falrengető erejű riffek is ránk kacsintanak. Ez a keverék a zenekar veleje, igazi erőssége, ami képes elvonni a figyelmünket olyan dolgokról, melyeket már kevesebben vesznek észre. Például, hogy a zenekar voltaképp az egykori Warning hangulatát igyekszik újfent meglovagolni, amit Patrick Walker énekhangja és dalszerzése tudott igazán a csúcsra járatni. Az amerikaiaknál azonban nincs ilyen kvalitású dalnok, így a receptből hiányzó részeket a While Heaven Wept háza tájáról átemelt érzelmes, ugyanakkor valóban igényes zenei megoldásokkal próbálják meg pótolni. Míg az angol klasszikus zenéje ének nélkül mehetett volna a süllyesztőbe, itt a zenének kell mentenie, amit lehet, ez viszont nem egyszerű feladat. Rendszerint bele is sül a zenekar a dalszerzésbe, lemezeik mélyrepülésbe kezdenek és egyre vontatottabbá, unalmasabbá válnak, hogy a végére már csak a legelvetemültebb doom metal rajongók tudják keblükre ölelni. Az instrumentális részek mentik meg például már a harmadik dalként felcsendülő Lie Of Survivalt, aminek 8 perce messzemenően többnek tűnik bárki számára. Az erős kezdés után persze ránk fér ez az andalítóan kellemes merengés, megfelelő hangulatban pedig igazán telitalálat lehet ez a dal. Az ennél is hosszabb Dancing In Madness viszont már hiába vet be mindenféle fülsimogató gitársimogatást, kiherélt, csúcspontok nélküli énekével és időnkénti szaggatott gitártémáival egyszerűen az unalmas és látványosan hatásvadász kategóriába tartozik. Olyan szinten képes lehangolni, hogy a meglehetősen középszerű, de rövidebb, metalosabb és lendületesebb Cruel Road már egyenesen slágernek tűnik bárki számára.
Szükség is volt a rakéták bizonyos szintű bekapcsolásra, pusztán az ébren tartás miatt, mert a zenekarra jellemző vontatottság most a szokásosnál is több üresjárattal párosult. A címadó Heartless elég hátra került a lemezen, de ez sem véletlen, mivel tökéletesen beleillik a lemez második felét uraló közepes minőségbe. A rossz szájízzel való távozás egy üzletnek sem tesz jót, talán ennek elkerülése érdekében kerülhetett az album végére az A Plea Or Understanding, amiben végre sikerül tanúbizonyságot tenniük arról, hogy hosszabb dalokban is képesek gondolkodni és minőséget képviselni. A majd 13 perces tételben széles érzelmi skálát járhatunk be a változatosabb éneknek, finom hangszerelésnek köszönhetően, de azért a kapufákat sem képes tökéletesen elfelejtetni. Érdekes, hogy a valamivel dalcentrikusabb felfogásban íródott Heartless valahogy kevesebb történést, izgalmat tartogat számunkra, mint a hasonló idővel rendelkező, jóval egységesebb és nehezebben emészthető Foundations Of Burden, mert a cél egyértelműen az ellenkezője lett volna. Az emlékezetest felcserélte a sablonos, vagy valahonnan ismerős témák sokasága, legyen szó egy ősi doom riffről, vagy egy szintén a múltból visszaköszönő szólóról.
Teljesen mindegy tehát, minek nevezzük a zenéjüket, vagy milyen kiadó áll a Pallbearer mögött, gyakorlatilag a banda ugyanazt hozza el nekünk újra és újra, bár most valamivel átgondolatlanabb, kiforratlanabb formában. Akinek eddig szívügye volt, továbbra is megtalálja a számításait, a kritikusok pedig lapozgathatják a szinonima szótárakat, hogy ugyanazon kifogásaikat változatosabban tárhassák a nagyközönség elé. Megbízható, rutinos zenekar vált nagykorúvá a szemünk előtt, akik minden őszinteségük, elkötelezettségük ellenére sem tudnak tovább mutatni annál, amit már sokszor hallottunk. A bandában mindezek ellenére folyamatosan ott lappang az ígéret, hogy valamelyest népszerűbbé teszik ezt a vonalat fiatalosságuknak, és fura ezt leírni is, de időnkénti frissességüknek köszönhetően. A pontszámot kizárólag az előző lemezeik szellemében érdemes értelmezni, mert ettől függetlenül az év igényes doom lemezei közé tartozik.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
