Ő volt a ’90-es évek végén oly népszerű Creed énekese. Akiknek 1999-es, második lemezükből, a Human Clay-ből közel 12 millió példány fogyott csak Amerikában, világszerte pedig 20 milliónál is több. Aztán készítettek még egy kevésbé sikeres, de azért elég jól fogyó albumot, majd feloszlottak 2004-ben. Még abban az esztendőben a hangszeres szekció megalapította az Alter Bridge-t. 2009-ben újjáéledt a Creed és kihoztak egy friss korongot, de a lendület nem tartott túl sokáig, három évvel később Stapp újból zenekar nélkül maradt.
A többiek viszont sorra jelentették meg jobbnál-jobb lemezeiket az Alter Bridge égisze alatt.
A multimilliomos Scott viszont durván elindult a lejtőn. Olyannyira, hogy nemrég még kezelés alatt állt, magánélete romokban hevert, a felesége állítólag kisemmizte, a hatóságok pedig ön-és közveszélyesnek nyilvánították. Vagy valami ilyesmi.
Lényeg a lényeg, elszegényedett, szinte hajléktalanná vált a 15 éve még ünnepelt rocksztár. Szerintem sokan már le is mondtak róla, nem gondolták, hogy valaha lehetnek még szakmai sikerei. Aztán úgy egy éve érkezett a hír, hogy őt választották druszája helyére a supergroupnak is titulálható Art of Anarchy-ba. Ahol előtte, 2015-ös haláláig az ugyancsak hányattatott sorsú, botrányairól, függőségeiről híres Scott Weiland volt a frontember. Aki elmondhatta magáról, hogy közös zenekarban játszott a Guns N’ Roses legendás régi-új gitárosával, Slash bácsival (Velvet Revolver) és az Axl mellett jó pár évig pengető Ron „Bumblefoot” Thal-lal. Egyrészt Ron miatt nevezhető szupercsapatnak az Art of Anarchy, másrészt a basszusgitárt kezelő John Moyer miatt, aki leginkább a Disturbed-ből lehet ismerős. Egyébként a bandát a Votta testvérek alapították. Jon gitározik és háttérvokálozgat, Vince pedig dobol. És ez a négy arc bevállalta, hogy a komoly rizikófaktort jelentő Weiland után, az ugyancsak zűrös Stapp-el folytatja a zenélést.
Hogy ez jó, vagy rossz döntés volt, idővel kiderül.
Mindenesete két héttel ezelőtt megjelent a 10 nótás, 36 és fél perces, The Madness címre keresztelt opusz.
Amit már vártam, mert a pár hónapja nyilvánosságra hozott, a címadó dalhoz forgatott videó eléggé meggyőzött. Nem is annyira a videó, hanem inkább a muzsika és Scott hangja. Ugyanis nagyon rendben lévőnek tűnt az orgánuma.
A komplett lemez tükrében bizton elmondható, hogy tényleg jó formában van Stapp, nem felejtett el énekelni, fogós dallamokat írni!
Persze másabb lett ez a CD az elsőhöz képest. Ami leginkább a két énekes karaktere közötti különbözőségnek tudható be. Bár mindketten a grunge felől érkeztek, Weiland mindig is inkább az AIC által kitaposott ösvényen haladt, ergo Layne Staley próbált lenni hangilag, meg életvitel szempontjából is, míg a másik Scott Eddie Vedder, Chris Cornell tanítványként vonult be a köztudatba. A Creed is egy kommerszebb, populárisabb oldalról közelítette meg a stílust, mint a Stone Temple Pilots. A kettes Art of Anarchy is könnyedebb, slágeresebb, mint a pár súlyos, igazán metalos hangulatot, megoldást rejtő, Weiland-del készült bemutatkozó korong volt.
A The Madness mind a 10 dalában benne van a slágerpotenciál, ami nagyrészt Stapp zseniális éneklésének köszönhető! A kezdő Echo of a Scream refrénjéből hamar kiderül, hogy Moyer is kiveszi részét a dalszerzésből a Disturbed-ben. Dallam-és orgánum tekintetében is megidézi Scott Draiman Mestert. A két gitáros viszont olyan adok-kapok szólópárbajt mutat be, ami jóval túlmutat az alibigitározáson.
Nem tagadom, ez egy velejéig mainstream zenét rejtő kiadvány.
Egyes témák, hangulatok kapcsán a The Rasmus is beugrott. Meg többször a Nickleback. Mégsem felületes, csupán szórakozásra tervezett albumról van szó, hisz vannak itt kérem szépen mélységek is! Az állítólag újra aktív Live finomságai, lélekbúvársága is felsejlik egyes tételekben. A Changed Man szövege pedig egyértelműen személyes, bízzunk benne, hogy Stapp valóban másabb ember lett korábbi önmagához képest!
Mert énekesként talán jobb, mint fénykorában. Hihetetlen erő és érzelem van a torkában és nem fél használni! Az összes nótában ihletetten énekel és bár érezni hatásait, mégsem mondható el róla, ami a Creed-es időkben még nyilvánvaló volt, hogy Eddie Veddert utánozza.
A The Madness-en nyújtott teljesítményével példát mutat, hogy valahogy így kell rockot énekelni.
Akik nem csak hörgő-morgó, földalattibbnál is földalattibb zenéket hallgatnak, és olykor jólesik nekik egy-egy könnyedebb, fogós dallamokkal operáló kortalan rock lemez, nyugodtan tegyenek egy próbát az Art of Anarchy második eljövetelével.
Scott Stapp pedig újra felkerült a rockzene térképére.
Maradjon is ott még jó sokáig!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
