A Fire On The Sea (2014)
     
    Sejtésem szerint nem szökik az egekbe azoknak a listája, akik tűkön ülve várták annak idején az angol Unsilence második lemezének megjelenését. Én azonban biztosra veszem, hogy ott terpeszkedett a nevem a zenekar maroknyi rajongótáborának gyűjteményén, mivel a régóta létező, azonban magáról ritkán hallató zenekar már a kétezres évek környékén megfogott magának Transfiguration c. EP-jével, ami a kilencvenes évek elejétől tartó demózgatás végét jelentette, valamint egy új irányt a zenekarnak. A rengeteg tagcserével, stabilizálatlansággal küzdő zenekar egyetlen örökös tagja Kieron Tuohey gitáros, aki a kezdetektől fogva a dalszerzésért is felelős. A korai időkben játszott melodikus death/doom metal után a zenekar átállt a tiszta énekessel történő munkára, aminek első állomása volt ezen az EP-n Andrew Hodson. Remek, mondhatni egyedi hangulatuk morzsáit már a legrégebbi lemezek is tartalmazták, ez még erősebb lett a 2002-es A Walk Through Oceans című, újabb rövidke kiadványon. Ezek után hosszú hallgatás következett, leginkább Andrew távozása miatt, akinek pótlására a próbateremben addigi gitárosuk, James Kilmurray lépett oda a mikrofonhoz, ezzel megteremtve a lemezre érett, valóban erős formációt. Kilmurray különleges hangfekvése úgy simult bele a megszokottól eltérő, ismétlődő riffek helyett lassú melódiákkal dolgozó gitárfolyamba, hogy az akkor 16 éves zenekar 2009-es bemutatkozása nagyon gyorsan helyet követelt magának örökös kedvenceim között. Az Under A Torn Sky ugyanakkor a korábbi demók dalait vette alapul, így csak félig tartogatott új szerzeményeket, amik közé viszont sikerült olyan melodikus doom alapművet is bezsúfolni, mint a Winds Of Enlightenment. Alapvetően a melodikus doom metal, mint stílus megléte is megkérdőjelezhető számomra, azonban az Iniuria demói mellett végre akadt egy zenekar, melyre jobb meghatározást egyszerűen nem tudnék kitalálni. Az epikus hangulat is ott lebeg a zenekar tevékenysége fölött, de egyszerűen beskatulyázás lenne velük szemben a szokásos Candlemass, Sabbath kategóriába sorolás, mert itt egészen egyszerűen egyéniségről van szó. Egyedül a szintén angol Warningot sikerült időnként megidézniük, de azt is inkább hangulatában, mint bármiféle másolás következtében.


    Ezek után nem csoda hát, hogy örültem a folytatás hírének. A információk ugyan repkedtek, viszont az újabb lemezre egészen 2014-ig kellett várni. Kieron a megfelelő recept és énekes birtokában innentől kezdve nagyot már nem hibázhatott, ennek megfelelően az A Fire On The Sea dalai a megtalált saját hangra épültek fel egytől egyig. Az angolos visszafogottság ugyan minden dalban behúzza a kéziféket a túlzott érzelemkitörésektől, ennek ellenére a melódiák és a hangulat, amit csak az Unsilence képes megidézni, hibátlanul működik minden egyes percben. Az átlagosan 6-7 perc környékén mozgó szerzemények bőven rászolgáltak az időkeretükre, a folyamatosan tekergő, kacskaringós folyóként áramló dalok nem válnak monotonná, unalmassá. Remek példa erre a pofátlanul egyszerű, mégis azonnal ható kezdés, a The Doorway, melynek gyakorlatilag a refrénje is csak egyszer hangzik el, folyamatossága, finomsága viszont végig magával cipel minket. Némileg gyorsabban, agresszívebben kezdődik a Breaking Away, hogy aztán újfent előtérbe helyezhesse a nem teljesen evilági, füstként kavargó lélek magasztos szépségét. A harmadikként érkező címadóban már végképp leszámolnak a tempóval járó kötöttséggel, a csodálatos dalban már csak az érzelmek diktálnak. Fura módon Kilmurray hangját figyelve eszembe jutott még a fénykorában tevékenykedő Jethro Tull zenekar is, ahol Ian Andersont vezette még ilyen őszinte alázat választott útja iránt. Nem húzzák meg a speeddel felturbózott szörpös flaskát az A Thousand Seasons esetében sem, ami a lemez talán legjobban sikerült szerzeménye, nem véletlenül ezt lehetett meghallgatni legelőször a produkcióról. Ez a leg epikusabb tétel a dalfolyamban és talán itt beszélhetünk valamelyest klasszikusabb dalszerkezetről a többihez képest. A slágeresség tökéletes ellensúlya követi a sorban, ez az On Wild Fields, mely nemcsak a legnehezebb, de a leghosszabb is az egész lemezen. Szerteágazó, időnként progresszív ízű megoldásait a legjobb énektémákkal sikerül felejthetetlenné tenni. Az akusztikus, alig 3 perces Old Tides megoldásai és folkos hangulata ismét a jó öreg Jethro felé kacsintgatott vissza az időben, de ugyebár Andersonék pont olyan messze járnak a zenei skálán a doom metaltól, mint amilyen közel áll hozzá a záró Unchained, ami méltó befejezése ennek a remek lemeznek.
    Kétség sem férhet hozzá, hogy az Unsilence az egyik legalulértékeltebb angol doom metal zenekar, akiknek egyedi hangszínéhez nyitottságra és kis türelemre van szükség, de ha megfelelő időben, megfelelő pillanatban adod meg neki az esélyt, akkor hibátlan produkcióként érinti meg a lelked, ez pedig minden, csak nem hétköznapi. A zenekar jelen pillanatban egyik első dobosát gyászolja (Ric Barnes), aki igencsak fiatalon, 42 évesen hunyt el. Valamint a közelmúltban kiadott mellékprojekt, a kevésbé izgalmas The Human Condition kötötte le őket manapság, de a stabilizálódott felállás és a most tárgyalt, lelkesedésből jeles produkció alapján biztosan kapunk még folytatást, amit ugyanilyen izgatottan fogok várni. A zenekar teljes munkássága letesztelhető bandcamp oldalukon. 


Unsilence_A_Fire_On_The_Sea_2014
Kiadó:
Stílus:
melodikus doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.The Doorway (06:22)
2.Breaking Away (06:53)
3.A Fire On The Sea (07:00)
4.A Thousand Seasons (06:47)
5.On Wild Fields (08:23)
6.Old Tides (02:47)
7.Unchained (06:56)
Írta:
boymester
2017. április 17., hétfő, 08:30
Facebook:
Mausoleum Gate - Into A Dark Divinity (2017)
Kritika, boymester @ 2017. szeptember 21., csütörtök, 20:40
Argus - From Fields Of Fire (2017)
Kritika, boymester @ 2017. szeptember 13., szerda, 13:06
Procession - Doom Decimation (2017)
Kritika, boymester @ 2017. szeptember 12., kedd, 16:17
Pagan Altar - The Room Of Shadows (2017)
Kritika, boymester @ 2017. augusztus 19., szombat, 22:22
Crypt Of Silence - Awareness Ephemera (2016)
Kritika, boymester @ 2017. július 19., szerda, 17:00
Self-Hatred - Theia (2016)
Kritika, boymester @ 2017. július 16., vasárnap, 11:53
Koncertek
Hurricanes And Halos Tour 2017
szeptember 30.,
Dürer Kert
No Grave But The Sea Tour 2017
október 1.,
Barba Negra
Post Society Tour Europe 2017
október 4.,
Dürer Kert - Room 041
Folk Metal Marathon 2017
október 7.,
Dürer Kert - Kisterem
ExtremeNoiseFest 2017
október 7.,
Szerencsi Rákóczi Vár
Blackened Symphonies Night
október 14.,
Városi Rock Klub
Paradise Lost, Pallbearer, Sinistro
október 15.,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.051 seconds to render