Defying
The Splinter of Light We Misread

(szerzői • 2016)
farrrkas
2017. április 16.
0
Pontszám
9

A Defying név egy 2008-ban alakult lengyel progresszív/post-metal bandát takar, ám a stílus meghatározása nem meríti ki teljesen az itt hallottakat, hiszen fölöttébb kategorizálhatatlan zenét játszanak az olsztyniak. Első lemezük a 2014-es Nexus Artificial címen megjelent konceptalbum volt, rá két évre pedig kijött a szóban forgó félórás The Splinter of Light We Misread EP, amely határozottan megérdemli a sötét tónusú izgalmas zenék kedvelőinek figyelmét.

A négyszámos kislemez meglehetősen nehéz definiálhatósága okán rögtön a tárgyra is térnék. A három saját szerzemény és egy feldolgozás összetételű korongon „koszos” és súlyos sludge metalnak úgyanúgy nyomára lehet bukanni, mint disszonáns szaxofonbetéteknek, black metalos megközelítéseknek vagy szép dallamvezetésű gitártémáknak, esetleg ambientes elszállásoknak. Mindez egy post-metal hangulatú és hangzású mederben kap helyet.

A rettentő súlyos alapokon nyugvó bő tízperces nyitódalban például kiemelkedő szóló biztosítja a kézzelfoghatóság érzését, mígnem egy katakombazenét rejtő középrészbe torkollik, ahol suttogások, zörejek hatnak némileg nyomasztóan. A dal ösvénye azonban nem téved be a hangok úttalan sűrűjébe, a remek gitártémák visszatérnek, a tonnás súlyok a dal végéig kitartanak. A Till Shadow is White kapcsán felsejlett a Tél a Homokpusztán című GuilThee szerzemény. A közös mindkét dalban, hogy a sokszor bomlott elmére utaló szaxofonnak el lehet kapni a fonalát, mondhatni aurával, kisugárzással rendelkezik, amire rá lehet hangolódni. Tehát nem csak a hangszert hallom szólni, hanem bizonyos képeket, érzéseket hoz a felszínre. Az említett tétel egyébként a legelvontabb, leginkább eklektikus a négy közül, amelyben a mélyen búgó baljós riffelésre egyéb hangszerek és zajok jól megszerkesztett kompozíciója építkezik.

Az EP legjobb dala az Irreversible. A bőgővel és hegedűvel kezdődő dalra gyönyörűen ráúszik a trombita, majd a gitár és a dob érkezésekor leginkább a szintén lengyel Riverside-ra emlékeztető hangulatban és stílusban folytatják. Nem sokáig, ugyanis az érdes, ám háttérben megbúvó vokál és a röpke black metalosabb pillanatok eltérítik a dalt, hogy aztán egy sötét, progresszív post-metal dalba torkolljon az egyébként gördülékeny, természetes folyamat. A dal utolsó harmada is tartogat remek ötleteket, időnként garantáltan felkapja az ember a fejét. A „progresszív” itt sem stílusmegjelölő fogalom, hanem különböző zenei ötletek határtalan kifejezésére utal, a megfelelési kényszer teljes hiányában. 

<a href=”http://defying.bandcamp.com/album/the-splinter-of-light-we-misread”>The Splinter of Light We Misread by Defying</a>

Ha a promó CD mellé kiküldött értesítő lap nem írná, sosem mondtam volna meg, hogy az utolsó dal feldolgozást takar, annyira beillik a környezetbe. A New Dawn Fade a brit post-punk Joy Division egyik dala, amelynek eredetijét is meghallgattam, de azt kell mondanom, hogy a Defying verziója tízszer jobban tetszik. A nóta jellegzetes dallamához nagyon passzol az a súly és sötét atmoszféra, amellyel a Defying legénysége felruházta a dalt. Az új köntös hol sejtelmesebbé, hol masszívabbá, pusztítóbbá gyúrja a dalt, s ezzel egyúttal közelebb is hozza azt egy alapvetően metal beállítottságú közönséghez. Remek átdolgozás! Ennek így van értelme.

Amint néhány hallgatással az ember túlteszi magát a kötelező ismerkedési fázison, izgalmakkal teli dalokba ütközik a lengyel csapat félórás EP-jével. Én kimondottan szeretem, ha a post-metal műfaj, hömpölygések mellett, vaskos riffekkel is arcon csap, és dalokban gondolkodik, ahogyan a lengyel Defying teszi.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.