A Solitude Productions és a BadMoonMan Music saját és közös kiadványai jó ideje szolgáltatnak csámcsogni valót a lassú zenék kedvelőinek, főként ami a death/doom metal vonalat illeti, ami idestova 30 éve hasítja ki a maga szeletét a metal képzeletbeli tortájából. Mindezt meglehetősen nagy érdeklődés, rajongótábor mellett teszi annak ellenére, hogy az eltelt évtizedekben gyökeresen nem változott a műfaj, a zenekarokat legtöbbször death metal és a doom közötti spektrumon való elhelyezkedésük különbözteti meg egymástól, valamint a dallamok alkalmazásának mennyisége. Az időnként felbukkanó gótika pedig már csak érdekesség, akárcsak a női énekesek bevonása, akik egy-egy szikár hörgés mellé próbálnak kontrasztot csempészni. A két kiadónak tehát van miből válogatnia még annak a tudatában is, hogy a világot már nem fogják megváltani, de biztos kézzel terjeszthetik az általánosan jónak mondható zenekarok sokaságát. Ezen a jól bejáratott folyósón, útvonalon keresztül került hozzám most a spanyol Evadne zenekar harmadik nagylemeze, amit A Mother Named Death címmel készítettek el, érezhetően egy meghatározott réteg számára.
Ennek megfelelően a kiadvány természetesen a célközönségnek lesz a legértékesebb, aki már a nyitó 9 és fél perces Abode Of Distress meghallgatása után nem érez ingert a folytatásra, annak nem is ajánlom, mert ugyanezen az úton haladunk tovább még egy óra hosszúságban. A szemfülesek viszont már itt megtapasztalhatják a zenekar által prezentált időtlen szépséget, az örök gyászt, ami tiszteletet és figyelmet parancsol, valamint a testünket borzongással átjáró lelki fájdalmat, mely a mezőny sajátja. Minőségi és első osztályú itt minden egyes hang, legyen szó az érzelmekkel teli tiszta énekről, a málhás tempókról, vagy a valóban szívbe markoló dallamokról, amit az akusztikus betétek és a gitárok éppúgy hoznak, mint a billentyűk. Lelkesen csúcsra is járatnak minden elképzelést, ötletet, így nem csoda hát a meglehetősen hosszúra nyúló dalok és lemez, sokkal érdekesebb az, hogy minősége okán én sem hagytam volna le egyetlen dalt sem. A szintén hosszú Scars That Bleed Again például jóval agresszívebb felfogásban, ugyanakkor sötétebben folytatja a lemezt, míg a Morningstar Song már a szépségre és harmóniákra épít. A Heirs Of Sorrow mindhárom dal erényeit elegyíti különösebben ismétlődő elemek nélkül, a számomra a lemez csúcspontját jelentő Colossal pedig nem szégyell funeral doom lassúságig ereszkedni, valamint a már említett gótikát is becsempészni a jól működő gépezetbe. Az albumot záró két, szintén erősre sikeredett monstrumot vezeti fel zongorával és kórussal a rövidke 3 és fél perces 88.6 című tétel, ami után a Black Womb Of Light gyorsabb kezdése valóságos robbanásnak tűnik, de ez persze nem tart sokáig. A lemez talán második legjobb dala zárja ezt a depresszív utazást, ez a The Mourn Of The Oceans, ami egy első osztályú lebegést kínál fel a bánat óceánjának tetején.
Nehéz túlzottan hosszú gondolatokat megfogalmazni az Evadne produkciójáról, mert gyakorlatilag nem nagyon kaphattam fel a fejem rá, nem cuppantotta rá becses fülkagylóimat egyetlen hangszóróra sem, ugyanakkor a háttérben folydogálva mégis jó érzéssel töltött el, kikapcsolt és azt sugározta, hogy minőségi produkciót hallgatok. Valahogy így tudok elképzelni egy jól sikerült látványfilmet is, amiben egy csontig lerágott sztorit adnak el ismert színészek élvezhető kivitelezésben, hangyányi tanulsággal, de nem képes annyira megérinteni, hogy hetek múlva is fel tudjam idézni legmélyebben szántó pillanatait.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
