Exocrine
Ascension

(Great Dane Records • 2017)
boymester
2017. július 12.
0
Pontszám
7

    Hányadékzöld borító, ocsmány gennygombócok közt felemelkedő, félelmet keltő figura, akinek még véletlenül sem tudnánk őszintén „Jó reggelt, szomszéd!” rigmussal köszönni. Mindezt áthatja a számítógépes tervezés, a művi epikusság érzete, hogy biztosak legyünk benne, itt valami nagyon modern, technokrata produktum vár ránk. Ha pedig a róka keveredik a modernkedéssel, abból csak technikás death metal kerekedhet ki, ezen a téren pedig nem is lőttünk mellé a francia Exocrine csapásvonalát illetően. Ugyan nem szívügyem a hogyan fogjunk le minél több hangot fél másodperc alatt stílus, bár a Formula 1-et kedvelem, mint technikai sportot, pusztán a kiadót látva ragadtam magamhoz az anyagot a felgyülemlett promóciós lemezek sokasága közül. Ez pedig nem más, mint a Great Dane Records, akinek kiadványaiban eddig még nem kellett csalódnom. A szintén francia kiadó valahogy mindig ráérez arra, hogyan kell kiszemezgetni az élvezhető, de világmegváltástól, érdemi előre lépéstől mentes zenekarokat és felszínen tartani egy erős, valóban underground vonalat, ami nem is hivatott többre ennél. Főleg a death metal anyagok körében jeleskednek válogatás terén, úgyhogy nagyon nem lőhettem bakot az Exocrine egyébként hangulatában tökéletes borítója alá rejtett Ascension című második nagylemezével. A viszonylag fiatal banda egyébként 2013 óta üzemelteti 21-ik századi mészárszékét, fényesen csillogó húskampókkal, gépesített munkaerővel, ettől függetlenül gyakran ugrottak be előző századi bandák, megoldások a lemez hallgatása közben. Ilyenek például az 1993-ban egyszeri csodát véghezvitt Cynic, vagy a villanásra szintén ezt az évet választó kanadai Gorguts. Mai pályatársak közül talán a német Obscura hatását érdemes megemlíteni, bár ők azért jóval impulzívabb módon művelik a lélektelen aprítást és gépiesített lélekgyötrést, mint a francia fiatalok.

    A francia négyes tehát igényes formuláját kívánja művelni a technikás death metalnak, rajongásuk és elhívatottságuk vitathatatlan, ez rögtön lejön az Ascension dalainak hallgatása közben. A közel 40 perces lemezt tematikus módon építették fel, egy rövid nyitányt három fejezet követ, amit szintén 3-3 dalra bontottak. Ezek alapján nemcsak címek különülnek el, de ténylegesen érezhetjük a különbséget is a fejezetek között. A lemezt tehát a Terra nyitja, ami elsőre megijesztett, mivel egy igen kaotikusnak nevezhető, kivitelezésben biztosan nem egyszerű, ugyanakkor már-már spontánnak tűnő darálás különösebb kapaszkodók nélkül. Hirtelen ugrás ez egy odakozmált bogrács fenekére, egy eddig láthatatlan fantáziavilág sűrűjébe, ahol egyelőre csak kapkodjuk a fejünket, értelmet és logikát keresve egy olyan földön, ahol nem látunk mást, csak apró szárnyakkal repkedő sárgászöld traktorokat, melyek kiscsibe módjára csipognak és mázsás hímestojásokat potyogtatnak az égből. Az első fejezet, az Exode ennél jóval földhözragadtabb, bőven kínál kapaszkodót és fülelni valót némileg hagyományosabb felfogásával, kemény gitártémáival, minimális, de élvezetes fúziós skálázásaival és dallamos gitárszólóival. Külön tetszett Jordy Besse énekes/basszer vokalizálása, aki szerencsére a változatosság elvét vallja hozzám hasonlóan és minden lehetséges, természetesen gyomor tájékán képződő hangját a rendelkezésünkre bocsájtotta. A tulajdonképpen finomkodónak nevezhető első fejezetet követi a The Ascension három epizódja, ami egyértelműen a lemez csúcsa, mint elvetemültség, mind élvezhetőség terén. A dallamosabb témákat száműzi a gépiesség, bár néha azért kapunk néhányat a puszta kontraszt kedvéért, valamint sokkal több szurkálás, gyors váltás történik minden egyes dalban, időnként ismét az átgondolatlanság látszatát keltve, de elhallgatva ezeket a pontos idegszálrezdüléseket, biztosak lehetünk abban, hogy itt minden eltervezett. Az utolsó fejezet Rebirth címre hallgat, ez a legrövidebb az összes közül, köszönhetően a fejezetet nyitó, egyébként teljesen felesleges és némileg kibillentő Proceed közjátékának. A fejezet továbbá már a kísérletezés és változatosság jegyében zajlik, míg az első nosztalgiát biztosított, a második stílusgyakorlatot, addig a Garden Of Flesh és az Empyre a folyamatos változásban és kalandok keresésében fogant.
    2015-ben nálam landolt a franciák bemutatkozása is, az Unreal Existence, ami kevesebb agyalási lehetőséget kínált, nem voltak fejezetek, sem ennyi kísérletezés, ennek köszönhetően viszont jóval érettebb, átgondoltabb képet nyújtott a zenekar világából. Nem feltétlenül attól lesz tehát valami technikás, minél jobban tekergetjük és bonyolítjuk a dolgokat, elég hozzá egy masszív elképzelés és annak tökéletes kivitelezése. Az Ascension sem lett rossz lemez ettől függetlenül, de hullámzó minőségének, időnként tényleg élvezhetetlen kapkodásának köszönhetően nem is lett olyan erős, mint elődje. Ettől függetlenül a matekot kedvelőknek egyértelműen érdemes próbálkozni vele, mert megvannak a maga csúcspontjai ennek a kiadványnak is.

http://www.youtube.com/watch?v=OyvOJ0OOqX8&

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.