Dor Feafaroth
Extermination of spiritual devilry

boymester
2017. július 12.
0
Pontszám
5.5
 

   Nem jelenthet túl nagy meglepetést számunkra, hogy egy orosz zenekar black metallal foglalkozik, viszont azonnal ad némi egzotikumot a dolognak, ha azt vesszük alapul, hogy a Dor Feafaroth névre hallgató orosz brigádunk gyakorlatilag a Távol-Kelet szülötte, ugyanis közelebb áll Kínához, mint bármely más orosz településhez. A hatalmas orosz állam ezen részein pedig jóval ritkább a fekete fém, mint gondolnánk és ez rögtön reményt kelthet bennünk, miszerint egy újabb csemege landolhat az asztalunkon egy jó lemez képében. Sajnos a landolás közben ezúttal hiba csúszott a gépezetbe, mivel kuriózum helyett túlöltözött kecskepásztorokat kaptam a Satanath közreműködésével és egy teljesen elcsépeltnek nevezhető, már-már a maga korában is komolyan vehetetlen szimfonikus black metal kliséhalmazt gyermekded hibákkal, amik épp annyira idegesítőek, mint amennyire szórakoztatóvá is tudják tenni a vlagyivosztoki horda eddig egyedüli, 2014-es nagylemezét, aminek nagyvonalúan csak angol fordítását használom: Extermination Of Spiritual Devilry. Még a meghallgatás előtt valamennyi bizalmat keltett bennem az is, hogy a zenekar a nevét egy ismert orosz fantasy szerzőtől kölcsönözte, Nick Perumovtól, aki ezen kívül nyilvánvalóan is hatással volt a zenekarra. Nem gond, ha egy black metal zenekar elrugaszkodik az általános műfaji témavilágtól, de sajnos itt ez nem valósult meg, misztikumot csak kis adagokban érzékelhetünk az egész kiadványon, helyette sótlan, időnként dallamokkal és elég sok kétséget keltő tiszta énekkel, ami időnként előadja szinte ugyanazt a refrént.
    No, azért nyugodjunk le egy kicsit. Még mielőtt rituálisan karóba húzatom és megszentségtelenítem az egész kiadványt, emeljük ki a jó dolgokat is, amiért van lételeme az egész produkciónak. Először is, a borító mutatós, a logó az olyan black metalos, amihez Norvégiában már az oviban kapnak betűsablont, a hangzás meg olyan low budget minőségű, amin azért érződik, hogy megtettek mindent annak érdekében, hogy élvezhető legyen az anyag. A hangszerek elkülönülnek szépen, sőt, a kissé tompító, massza szerű hangzásból egészen pofás témák tudnak kiemelkedni, főleg, amikor gyorsabb tempót diktálnak a srácok, tulajdonképp ez az egész motorja, ereje, amit a gitárosnak köszönhetnek. Sajnos ez elég ritka, többnyire a középtempók uralkodnak és az egészen összeolvadó, egymástól nehezen megkülönböztethető dalok. Az első dalban hallható kínos vokális megnyilvánulások is alább hagynak a dalok egymás után haladása során, a végére eltűnt a tipikus károgás mellől a be-be röffenő hörgés, ami talán azt jelenti, hogy menet közben gyomláltak a stúdióban és visszahallgatva ők is gáznak érzékelték a dolgot. A kiadvány szimfonikus részét voltaképp a gitárral hasonlatos témákat játszó szinti szőnyeg szolgáltatja néhány egyszerű, de azért hatásos hanggal. Pozitívum még, hogy fél órát vett el csak az életemből az album, amit nem bántam meg, de csak valahogy úgy, mint egy könnyed reggelit. 


    Ennyit tehát a Dor Feafaroth 2014-es, immár hozzánk is elsodródott bemutatkozásáról, amire egyébként 1999-es megalakulása óta készülhet a banda. Köszönöm a lehetőséget, hogy megismerhettem és remélhetőleg a következő produktumukat rá tudom sózni valami tanuló cikkíróra, aki hálás tekintettel, izgatottságtól szerényen remegő ujjakkal veszi át az újfent távolról érkező, izgalmakkal kecsegtető lemezt, én meg alattomosan vigyorgok majd, hogy hajrá gyerek, mutasd meg, hogyan tudsz írni a semmiről.


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.