Self-Hatred
Theia

boymester
2017. július 16.
0
Pontszám
7


 
    Sokkal érdekesebb nevet választott bemutatkozó lemezkének a cseh Self-Hatred, mint saját magának. A sablonos bandanév mellett a Theia jóval több okot ad a reménykedésre egy érdekes, erőteljes album irányába, mivel a név épp olyan titokzatos és erőteljes a görög mitológiában, mint a tudomány terén. Theia Uranosz és Gaia gyermeke, aki Hyperionnal egyesülve hozta létre a Napot és a Holdat, a zenekar lemezének borítóján valószínűleg e párost csodálhatjuk meg, ugyanakkor nem elhanyagolható a név más jelentése sem. Az istennőről nevezték el azt a feltételezett (több tanulmány alátámasztotta már létezését) kőzetbolygót, mely a Föld fiatal korában történt becsapódásával létrehozta a bolygó forgásának stabilitását biztosító, valamint az élet kialakulásában is nagy szerepet játszó égi kísérőnket, a Holdat. Bőven ad tehát filozofálásra lehetőséget a 2012-ben indult hat fős banda, melynek legrutinosabb tagja a dobos Michal Rak (Et Moriemur, Silent Stream Of Godless Elegy, Dissolving Of Prodigy), akinek eddigi zenekarai érezhetően hatást gyakoroltak jelen csapatára is, tehát nem véletlen az atmoszférikus, gótikus ízvilág lebegése a death/doom metal fölött. Mellette Ales Vilingr mondható ismerősnek, szintén az Et Moriemurból, valamint az énekes Katas, aki korábban a Llyr berkein belül kamatoztatta hörgési képességeit. A többiek lelkes újoncok, akik az idősebbek segítségével próbálnak szerencsét a műfajon belül. Hiába azonban az impozánsabb cseh doom zenekarok emlegetése, a Self-Hatred debütálása erőteljesen középszerű lett és minden finomsága, hangulata ellenére a Solitude kiadó egyik legfelejthetőbb lemeze a tavalyi kiadványok közül. A legkellemetlenebb ebből, hogy a fantasztikus hangzás és az érezhetően első osztályú hangszeres teljesítmény a zenekar számára teljes mértékben adott volt, viszont idő közben elfelejtettek olyan dalokat szerezni, melyeket legalább egymástól meg lehet élesebben különböztetni. Érezhető a törekvés egyébként a változatosságra, főként a vokál terén, de minden igyekezet ellenére egy egységes masszát kapunk a lemez végtelenül hosszúnak tűnő 40 percében, amiben még a figyelemre méltó megoldások, témák is úgy helyezkednek el szétszórva, hogy dalt se lehessen kiemelni igazán. Arról meg még nem nagyon hallottam, hogy valaki azért méltasson egy szerzeményt, mert a nyolc percéből van kettő-három, ami igazán emlékezetesre sikerült. A Theia esetében pedig nagyon ez a helyzet, minden dalnak megvannak az érdekes, erőteljes momentumai, de ugyanakkor olyan légüres tér van köztük, mint egy-egy égitest között és az utazás itt is nagyon hosszúnak tűnik.
    Kezdésnek itt van például a Guilt, ami 6 perc tömény unalom, néhány szaggatott, időnként dallamos gitártémával megbolondítva, ami miatt mégis végig tudjuk hallgatni. Valahogy ettől függetlenül így képzelhetjük el a standard death/doom metalt, amiben annyi az izgalom, mint egy délelőtti sorozatismétlésben. A beharangozott Theia tétel csupán két perces átvezetőként szolgál, ám ettől függetlenül gitárdallama zseniális. Kár, hogy nem kezdtek vele semmit. Volt, akit hangpróbán kiakasztott, nekem kifejezetten kellemes élményt nyújtott a Slither hátterében hullámzó kísérteties női vokál, ami némileg kizökkentette a produkciót a mély folyómederből. Annyira azért nem volt erős megoldás, hogy az Attraction keretein belül ugyanazt folytassák és eljátsszák. Ismét középszerű dalt kapunk tehát, most egy ötletes riffel megbolondítva, amiért nagyon nagy kár. Ha a Theia dallamait egy ilyen riffel és egy remek dalszerzővel keresztezték volna, azt hiszem, mindenki megnyalhatta volna utána a tíz ujját. De ez nem történt meg, azonban az ismételten háttérben huhogó női hangot a No Judgement is elhozza nekünk, immár idegesítő mennyiségben és ismétlődéssel. A tételeken át történő monotonitást töri meg valamelyest a Self-reflection középtempós, gótikus menetelése, aminek kellemes billentyűs megoldásai azonnal megfogtak maguknak. Végre misztikum és hangulat, de csak három és fél percig, hogy a monumentálisnak szánt Memories egyébként finom zenei megoldásai közepette ismét ráhangolódhassunk a zenekar szerint mindig kihagyhatatlan huhogásra és suttogásokra. Valahogy olyan lehet ez nekik, mint a só az ételbe, nem árt, ha van, de a mértékére még nem igazán éreztek rá. A Memories ettől függetlenül, mint írtam, finom megoldásokkal operál, funeral doomos tempóig is képes lassulni, ráadásul tartalmaz néhány igazán kellemes dallamot is.
    Személy szerint igazán díjaztam volna, ha a csehek ismét villannak egyet a műfajban, mert az ezredforduló tájékán nagyon érezték ennek a furfangját, azonban a lassan kihűlő zenekarok helyébe nem nagyon lépett senki. A Self-Hatred esetében azonban minden adott lehet a sikerre és az erőteljes lemezek kiadására, de ahhoz nem elég csak a rutinra támaszkodni és a mások által kitaposott ösvényeken barangolni. Az építőelemek készen állnak, fényesen csillognak a polcon, már csak le kell őket emelni és úgy összeilleszteni, hogy abból ne egy koszos bungaló, hanem egy káprázatosan sötét, kísérteties kastély emelkedjen a sörgyárak fölé…


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.