Bloodrainbow
Upheveal

Néhányaknak talán ismerősen cseng a Bloodrainbow neve, ám a legtöbben egészen biztosan nem találkoztak még velük. Nem is csoda, hiszen a 2002-es alapítású, budapesti székhelyű csapat utoljára tizenkét esztendeje hallatott magáról a Nail Records gondozásában megjelent Smelteries of Damnation című, technikás, dallamos, ennek ellenére mégis old school death metal alkotása kapcsán.
Az elmúlt egy tucat évben rengeteget változott a világ, hazánk, és benne ez a budapesti zenekar is, akiket a felállásukban történt változásokon túl a zenei megközelítésükben is formált az idő. A tavalyi digitális megjelenést követően, idén a Neverheard Distro gondozásában is napvilágot látó CD meghallgatása után a bandára régi ismerősként tekintőkben is tudatosul majd, hogy a korábbi Bloodrainbow mára távolból visszaköszönő emlék maradt csupán.
 

Ebben a műfajban a sokat hallott rajongók már csak intenek az üres frázissá vált „egyéni” vagy „egyedi” szavak láttán, hiszen mindannyian jól tudják, hogy a régivágású fémzenében csak rendkívül elvétve találkozhatnak valóban sajátos alkotással. Egy-egy ilyen szókapcsolat megítélésében az sem segít, ha azt olvassák, hogy a zenében spanyol gitárt, trombitát, valamint szaxofont is felfedezhet a nagyérdemű. Újdonságnak egyik sem számít, hallottuk már őket metal lemezen, erre a csapatra azonban önkéntelenül is alkalmaznom kell a fent említett jelzőket, mert náluk ezeknek a hangszereknek felhasználása ténylegesen kivételes. Olyan díszítőelemekről van szó, amelyek példátlan ékességgel hangsúlyozzák ki a banda erényeit, és képviselnek magas hozzáadott értéket.
A legkevésbé sem megszokott ugyanis egy death metal albumon, hogy epikus hangulatú spanyol gitárral kezdődjön. Noha iránytűként a dobjáték, valamint a húros hangszerek kiállása a lemez teljes hosszán emlékeztet a csapat gyökereire, a gitárosok virtuóz játéka a legszebb európai power metalos hagyományokat eleveníti fel. Ezek a nemzetközi színvonalú neoklasszikus finomkodások páratlanul izgalmas szólókban öltenek testet, és válnak hatásosabbá, fogósabbá, mint a Magyarországon magzatként elhalt power metal színtér összessége.
Megemlítésre érdemes továbbá a frontember, Szalai Ádám, akinek horzsoló vokáljai kíméletlen erővel hasítanak át a dobhártyákon, viszont a zene kiműveltségével, dallamosságával nem minden esetben jutnak közös nevezőre. Míg a blast beatekhez, grindhez és a tomboló riffekhez határozottan illik a hörgős hang, a melódiákhoz illesztett ordibálások ugyanakkor kiesnek a kontextusból. Érzésem szerint a bemutatott epikus mozzanatoknak a hatásosság, illetve az élmény legfelsőbb fokára való eljuttatásához valódi tiszta énekre is szükség lenne. Azt gondolom, hogy hiányosságot mindössze ebben szenved a korong.
 

 

Tizenkét év hosszú, viszont a Bloodrainbow számára a végletekig megtérült időbefektetés. Nem gondolom, hogy az ortodox death metal rajongók új kedvencet avathatnak majd, az viszont bizonyos, hogy az érdekességekre, egyedi megközelítésekre szomjazó death- és power metalt kedvelők kellemesen fognak csalódni az ismeretlenségből előtörő Upheveal féktelenül sokszínű zenei kavalkádjában. Ebben tényleg van egyéniség.