Ruxt
Behind the Masquerade

(Diamonds Prod. • 2016)
oldboy
2017. július 27.
0
Pontszám
8
 
A Ruxt egy friss csapat, tavaly alakultak. Ahhoz képest nem cicóztak sokat, decemberben meg is jelentették bemutatkozó nagylemezüket. Persze nem kezdő muzsikusok alkotják a bandát, mindegyik tag rutinos zenész, több (leginkább olasz) zenekart erősítenek jelenleg is. Nekem mondjuk csak a Sadist neve mond ezek közül valamit. A progresszív death metalos alakulatból a dobos, Alessio Spallarossa püföli a bőröket a Ruxt-ban.
Igaz merőben más stílusban, lévén a Ruxt-ot azért hívták életre, hogy zenei gyökereik előtt tisztelegjenek. Olyan fajta hard ’n’ heavy zenét játszanak ezen formációval, mely magán viseli Dio, a Gotthard, vagy épp a Whitesnake hatását, de törekszik a saját hang kialakítására.



A kissé fölöslegesnek ható intro után érkező, klipesített Scare My Demons engem rögtön meggyőzött arról, hogy írjak a lemezről. Masszív középtempó, a riffek, az ének és a nóta hangulata engem egyértelműen a Dio-s, illetve Tony Martin-os Black Sabbath lemezekre emlékeztet! Matt Bernardi kiváló énekes, szőrös, karcos, kifejezetten férfias orgánuma mellett a dallamérzéke sem átlagos! Többször Russel Allen-t idézi, bár hozzá képest kevésbé színesen énekel. A Stefano Galleano/Andrea Raffaele gitárduó szintén kényeztet minket pompás ritmus-és szólógitározásával. Steve Vawamas bőgője is úgy szól, ahogy kell, Spallarossa pedig bizonyítja, hogy nem egydimenziós ütős. A hangzás viszont sajnos nem az igazi. Arányosnak arányos, viszont elég vékony, száraz, erőtlen.
Bár gyanítom direkt vették kicsit retrósra.
A Soul Keeper egy tempósabb szerzemény, fogós énekkel, hatalmas szólókkal, finom zenei megoldásokkal. Azok a basszusfutamok!
A Spirit Road a capella kezdése rögtön a refrénnel pazar! Csakúgy, mint a Queensryche-ot idéző verzék. Ebben és több későbbi dalban is bizonyítja Matt, hogy Geoff Tate hangszíne is ott van a torkában. De zeneileg is akadnak a ’rych-ra jellemző kifinomult, technikás/hangulatos megoldások. A lírai Forever Be tényleg úgy kezdődik, mint egy Empire-korszakos Queensryche nóta. A majd’ 6 perces hossz ellenére is slágergyanús!
Érzelmekkel teli, katartikus darab.



A Where Eagles Fly sem rossz szám, de a hét és fél perces hosszt indokolatlannak tartom. De összességében ez elmondható az album 68 perces játékidejére is. Értem én, hogy bemutatkozó nagylemezükön meg szerették volna mutatni, hogy mire képesek, de egy üresjáratoktól mentes 45-50 perces koronggal szerintem jobban jártunk volna.
Bár a dalok minősége miatt így sincs ok különösebb panaszra. A srácok odafigyeltek a változatosságra, a középtempóra épülő nóták mellett üde színfolt a Lead Your Destiny sodrása. Ez a dal jól állna a Maiden-nek, vagy a Priest-nek is!
Alessio jól kiéli benne magát, rálép a duplázóra is nemegyszer! 😀
A rövid, akusztikus gitáros, ihletett énekkel megtámogatott A New Tomorrow, vagy épp a záró Soldier of Fortune jelentik a másik végletet. Ez az érzelmes, sallangmentes vonal is jól áll nekik!
A picit modernebbre vett, húzós, fogós Daisy az Adrenaline Mob repertoárjában sem mutatna rosszul!

Egy szó mint száz, kifejezetten erős korongot tett le az asztalra a Ruxt, aminek legnagyobb negatívuma számomra a hossza. Igaz, ha nem mindig egyben, elejétől végig hallgatom, akkor semmi gond! Mínusz 20 perc játékidővel és egy combosabb hangzással akár 2016 egyik legjobb hard ’n’ heavy lemeze is lehetett volna a Behind the Masquerade, de ebben a formában is működik.
A műfaj hívei zabálni fogják!


 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.