A mexikói Black Lord sikeresen nyújtotta be pályázatát a legklisésebb zenekarnév, borító és albumcím pályázatunkra, a banda témavilága és dalcímei pedig már csak rátesznek erre egy lapáttal a biztos győzelem érdekében. Jól látjátok, még a kettes szorzó szabályszerűségeit is nehezen felismerők előtt sem lehet rejtély, milyen zenében utazik a 2010 óta működő duó, melynek tagjai Black Lord (újabb meglepetés) és Astarot (mint ha már hallottam volna ezt is…). Aki esetleg még mindig a kételyek puha mohaszőnyegén tipegve nem tudja, merre kell keresgélnie, annak lelövöm az év poénját, ez bizony black metal lesz, méghozzá a jól ismert megszállott, sufni verzió. Általában itt nehezedik meg egy firkász dolga egy ilyen albummal kapcsolatban, mivel véleményem szerint ez az a vonal, ahol a komoly, önkifejező elmebajokat és műveket gyakorlatilag egy vékonyka hajszál választja el önmaga paródiájától. A határ pedig nagyon széles skálán mozog, mert előfordulhat, hogy amit valaki komolyan vesz, arra én csak kikényszerített mosollyal tudok reagálni, az én kedvencem pedig ugyanezt a reakciót képes kiváltani másokból. Ráadásul a duó képes majd öt percig bennem hagyni a kételyt is az irányt illetően, mivel lemezük egy hangulatos, de teljesen feleslegesen elnyújtott Intróval kezdődik. De nézzük csak, mit is tartogat számunkra ez a sötét, bizonytalansággal átitatott erdőség, amit a mexikóiak valószínűleg csak képeslapon ismernek és ezzel, valamint saját lemezükkel hűtik magukat a forróbb napokon.
Ezt jól is teszik, mert egyszerű, nyers, őszinte zenéjük kiválóan alkalmas ellátni egy mélyfagyasztó leselejtezése után keletkezett űrt. A zene pont olyan, mint a kettős egész koncepciója, érzéketlen, fagyos és sötét, amit egyértelműen alázat és megszállottság vezérel. Black Lord felel minden hangszerért, kivéve a nagy teret kapó dobokat, ami valahogy több szerepet is kap ezen a kiadványon néhány árnyalattal, mint azt megszokhattuk. Nagyszerűen élő, lélegző black metal lemez indul ténylegesen a Spiritual War folyamán, aminek kezdése ugyan a CandlemassBlack Stone Wielder riffjére hajazott, de csak rövid ideig, mert utána elgurul a gyógyszer és beindul a gépezet. Okkultizmus, reménytelenség, sötétség bugyognak a thrash metal alapokat is megidéző témaáradatból, ezt teszi még kilátástalanabbá, elszigeteltebbé a feneketlen kút mélyén visszhangzó, sikolyoktól sem mentes vokál. Az időnként depresszív black metalra hajazó éles kiáltások, suttogások mellett kapunk mindenféle torz hangot, még ha nem is a műfaj krémjéből, de a zenéhez tökéletesen passzoló hangulatban. Az erős, mint mondtam, időnként thrash metalba hajló témák között érdekesek a gitárszólók, vagy inkább gitárszóló szerűségek, melyek pont úgy sírnak, sikongatnak, mint énekesünk. Ez a Lord Of The Night lassabb haláltáncában még feltűnőbb, mint a kezdésben, a Black Birdben pedig már szinte az énekre válaszolgatva tűnnek fel. A jóval agresszívebb Dreaming Into The Eternal Forest egy maró méreg, forró kátrányként tekeredik be a hallójáratokba disszonáns szaggatásaival, minimál, mégis működőképes megoldásaival, amiről leginkább a Darkthrone, valamint a texasi Absu juthat eszünkbe. A Moonlight talán még ennél is egyszerűbb, de még bőven élvezhető. Ehhez természetesen szükséges a hangzás is, ami megint egyénileg megítélhető a műfajban. Én személy szerint azt kedvelem, amikor a próbaterembe beszűrődött szomszéd Mari néni fűnyírójára nem kell ráfognom, hogy karcos és kásás, hanem maguk a hangszerek adják a sötétség velejét. Ez utóbbinak tesz eleget szerencsére a Black Lord, mivel pont annyira morbid és sötét, hogy az ne menjen magának a produkciónak a kárára. Ennek megfelelően már-már demós recsegéssel, de húsba vágó rozsdás kés módjára jön a Sometimes Sacred fura, skizofrén hangulatával, a 80-as évek végére visszakacsintó Coldblood fagyos károgásaival és eszement tempójával, valamint a kiadvány egyik legjobb, legerősebb tétele, a Spell Of Darkness, árnyalatok és variációk nélküli, puritán sötétségével. A lemezt a kezdésnél szerencsére rövidebb Outro zárja némi varjúkárogással és orgona hangokkal, de ez már csak hab a tortán…
Ugyan nem friss lemez, de kiadó segítségével csak nemrég öltött magára sötét leplet és lépett ki a másolt kazetták világából CD formátumba a Black Ritual Forest, a régi sulis black hívőknek mindenképp megér egy próbát a meghallgatása. Semmi reform, egyediség, bármiféle újítási szándék, de ezen a vonalon ez így van jól, mert itt a hangszeres tudást, a drága stúdiót helyettesíti az elhivatottság.
