A hitelesség kilövése után maradt az imitáció minőségének vizsgálata, mert az bizony annyira meggyőzőre sikerült, hogy anyakontinensünk egyetlen eltitkolt kiszögellése sem jutna eszünkbe róla. Húzós hard rock alapok, alkohol, dohány és egyéb összetevők által megfaragott, kialakított karcos énekhang. Felüti fejét az ősi blues, a klasszikus heavy metal, valamint időnként egy kis sludge és doom, de nagyon minimális mennyiségben. Lehangolás tehát kizárva, ez kifejezetten szórakozásra összpontosító lemez, méghozzá annyira, hogy a nyitó In Dust We Trust kemény hangzása ellenére is a magyar Pannonia Allstars Ska Orchestra Do The Rocka Style dalát idézte meg, nem csak hangulatában, a dal végén konkrét hasonlóságokkal. A Lost jóval metalosabb folytatást biztosított azonban, nehogy a kötelező kalap és farmer kombináció helyett pizsamát és lekváros kenyeret társítsunk zenészeinkhez, akik egyébként igen jól teljesítenek hangszereiken, természetesen teljesen a stílus határain belül mozogva. A bajszos kvintettnek egyébként ez már a második nagylemeze (Moloko Vellocet, 2013), így már rutintalansággal sem vádolhatjuk őket. A rövid játékidővel rendelkező, de hosszú dalokat tartalmazó bemutatkozáshoz képest még lazulniuk is sikerült, mert most jóval több dalban gondolkodtak, átlag 4 perces játékidővel, végeredményként közel egy órában. Az átlagosan jó dalszerzésnek, a lemez végig kitartó folyamatos színvonalnak köszönhetően úgy érzem, a tételenkénti elemzésnek semmi értelme sem lenne, hisz a dalcsokor olyan, mint egy fürt szőlő, ha az első ízlett róla, a többinek sem lesz meglepő módon sültcsirke, esetleg mandarin íze. Hangulatban nem ütnek el egymástól a balladaként induló szerzemények a keményebb menetelésektől, a dallamosabb vokál a rekedtes üvöltéstől, valahogy egyhangú és vörös, akár a borító, vagy a Mars felszíne, de annak több esélye van még meglepetésekre.
A Charlie’s Frontier Fun Town tehát egyértelműen annak a rétegnek készült, aki egy hideg sörrel a kezében kiül a háza elé egy kanapén, miközben lábfürdőt vesz a lemez üvöltetése közben, vagy képes úgy megülni hosszú időn át a legvadabb műbikát, hogy a menet végén fel kell ébreszteni. Akinek tehát a méretes golyókról nem egy hóember jut eszébe legelőször, a tesztoszteront pedig nem tartósítószernek gondolja első hallásra, az tegyen egy próbát a francia legényekkel. Akinek azonban már a műfaj legjobbjai is megülik a gyomrát, az nem veszít semmit a lemezzel, mert minden igényessége ellenére igazi tucatprodukció.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.