A német Anasarca egy igazi death metal veterán, ami leginkább Michael Dormann érdeme, akinek a zenekar annyira szívszerelme, hogy már többször újra gondolta, átszervezte, így gyakorlatilag ő az egyetlen eredeti tag 1995-től napjainkig. Azonban hiába minden változtatás, ha Michael gitározik és énekel, valamint zenét szerez, mást nem várhatunk a banda jelenlegi formációjától sem, mint brutális, régi iskolás death metalt, mely azonban a kor hangzásának és keménységének tökéletesen megfelel. Lemezeiken tényleg csak a brutalitási, elborultsági faktor tudott némileg változni, így történhetett, hogy míg a bemutatkozásuk 98-ban igazi retró death őrület volt, addig például a legutolsó kiadásuk, a 2004-es Dying már jóval közelebb állt egyfajta brutal death/grindcore vegyülethez. Sokáig várattak azonban a folytatással, amihez ismét átalakulás kellett, de végeredményében a banda múltjához méltó, változatos lemezt sikerült összerántani a Survival Mode formájában. A kiadvány igazi kivonata, vagy inkább metszete a Michael egész eddigi tevékenységének, úgyhogy a tempók, fejletépő témák sokaságával találhatjuk magunk szemben ezen a sok újdonsággal nem szolgáló, de erős visszatérő produkción.
No de tegyük félre a bónuszokat, amik önmagukban is érdekesek és kifejezetten jók (nem az időnként helyfoglalásra szánt ócska, ezer éves demók, amik recsegnek-ropognak és mazochistáknak vannak kitalálva), mert van nekünk egy hosszú évek után visszatért lemezünk Survival Mode címmel, amik épp olyan erősek, mint a régi dalok, vagy épp az Obituary aktuális feldolgozása. A banda nagyon ráérzett arra, hogy a régi témákhoz, mondhatni időnként teljesen sablonos darálásokhoz milyen hangzást, milyen időintervallumot érdemes párosítani. A Drinking Bloodot nyitó rövid szöveg már érzékelteti, hogy ezt a lemezt nem kell véresen komolyan venni a patakokban folyó nedű ellenére sem, ez egy szórakoztató, remek dalokat tartalmazó kiadvány a stílus híveinek. Mély, de érthető hörgés, rengeteg tempóváltás és téma. A címadó Survival Mode egyértelműen a 90-es évek elejének üszkös maradványa, amire klasszikusként tekintenénk, ha pár évtizede már a polcunkon foglalná a helyet. Ugyanez a helyzet a kedvencemmé vált Canniballal, aminek ritka beteg lüktetése van a brutális és még brutálisabb részek váltakozásával. Ráadásul a dal folyamatosan változik, miközben halad a vége felé található csúcspont felé, ami után egyetlen éltető nektárra szomjazó vámpír torka sem maradhat szárazon.
A Blue John valamelyest visszavesz a száguldásból és sajnos a kreativitásból is, de azért az átlagos death szerzemények erősebb fajtájához sorolhatjuk, ráadásul némi technikázás is zajlik benne, de azért ne számítsunk nagy matekozásra sem. A Touching The Void ismét kegyetlenül aprít és némi gonoszság is felüti benn a fejét. A kaotikus 571 újfent a lemez legjobb pillanatai közé emelkedik, rövidsége ellenére teljes erőbedobással tarol le mindent, ami az útjába kerül. Ugyanígy büntet az éles sikollyal nyitó Pacific Dread, melynek fogós riffje újabb időutazást biztosít a számunkra, valamint komolyabb veszélyt a nyakcsigolyák idő előtti kopására. A The Donner Party azt kívánja megmutatni, hogy lehet még ennél súlyosabb zúzást is kreálni, a lemezt záró, valamivel hosszabb Endurance pedig pont annyira jó, hogy a dalokat osztályozó ranglistámon a második helyre kerüljön, ami azért biztató az alig hullámzó színvonal miatt. És akkor innen jönnek a bónusz dalok, hogy aki a hús elfogyasztásával végzett, a csontokkal is meg tudjon küzdeni.
Jó hangzású, hangulatú lemez ez az Anasarca zenekartól, méltó visszatérés a zsáner több évtizedes múltjára is reflektálva, szórakoztató köntösben. A 2017-es nyár eddig egyértelműen a death metalé (ha minden nekem tetsző megjelenésről írnom kellene, a következő nyárig ellennék vele foglalva), akár a technikás, modern, akár a régi iskola követőit nézve, ebben a közegben pedig épp olyan ropogós és erős ez a lemez, mint egykoron lehetett volna.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
