Procession
Doom Decimation

boymester
2017. szeptember 12.
0
Pontszám
7.5

   Tegyük fel, hogy egy reggel arra ébredünk, hogy megajándékozzuk a világot egy remek epikus/tradicionális doom metal zenekarral és levadásszuk az összes szükséges hozzávalót. Első körben biztosan egy kiváló dalnokkal tölteném fel a frontember helyén tátongó űrt, mivel ő lesz az, aki megadja a banda minden egyéniségét, ízét. Ezek után jöhet a gitáros, lehetőleg olyan, akinek az Iron Man kifejezésről már az óvodában sem a Vasember ugrott be, hanem Iommi halhatatlan riffelgetése. Nem árt azonban az ő esetében sem az egyéniségre való törekvés, mivel fogós riffeket nem olyan egyszerű találni, pláne olyat, amit még nem játszottak le előtte százszor. Ha klasszikus doom, akkor egy álmodozó, kalandozni vágyó basszusgitárost választanék, valamint egy dobost, aki a leglassabb, legegyszerűbb témákat is képes úgy odavágni, hogy az tiszteletet parancsoló legyen és megfelelő erőt képviseljen. Persze a vastag hangzás érdekében lehet még egy gitárosunk is, de ez már csak hab lenne a tortán, akárcsak a billentyűs, aki nem szenved megalomániában és pont akkor nyúl bele egy dalba, amikor a helyzet megkívánja. Mindez nem is tűnik teljesíthetetlen feladatnak, pedig főként az első hozzávalóval gyakran küszködnek a lassulási ingerben szenvedő, alakuló zenekarok. Hosszas keresésnek nézhetnék tehát elébe, nem úgy, mint a chilei Procession zenekar, akiknél voltaképp minden tökéletesen adott. Illetve majdnem tökéletesen, mert egyetlen dolog hiányzott a 2010-es debütálásuk és 2013-as To Reap Heavens Apart című lemezük kapcsán is, ez pedig éppolyan fontos, mint minden más együttesen: a műfaj alfája és omegája, a remek dalírás. Felipe Plaza hiába a világ egyik legjobb, egyedi hanggal bíró metal énekese, ha a robotsperma invázió által súlytott Föld képét elénk táró borító alá újfent nem sikerült túl sok maradandó dallamot kipréselnie magából. Pedig képes lenne rá, mivel a Procession mellékhajtásaként funkcionáló, némileg progresszívebb felfogásban fogant Capilla Ardiente Bravery, Truth And The Endless Darkness lemezén sikerült neki. Jonas Pedersen mentheti tehát az újfent erőteljes himnuszok nélkül maradt lemezt, amit mondanom sem kell, megint nagyon bizakodva vártam, ahogy elődeit is. Gitártémái ezúttal sem vallanak szégyent, remek cammogások, összetettebb heavy metal menetelések és igazán ízes szólókkal tarkított tételek sorakoznak friss kiadványukon, a Doom Decimation lemezen. Az előző produktumukat meglehetősen sok pozitív értékelés kísérte, azt hiszem, jelen esetben sem lesz ez másképp, de ezt sokkal inkább írnám a Candlemass, Reverend Bizarre, Cathedral által hagyott űr és az ínség számlájára, mert négy év munkálat és csiszolgatás után sem kaptunk többet egy tisztes iparos munkánál, amit jó hallgatni a műfaj kedvelőinek, de pár kör után az is felmerülhet bennünk, hogy minek…
    Persze azonnal felcsillant a szemem, mikor a kiadó megküldte a hivatalos megjelenés előtt a lemezt, főleg azért, mert a banda előtte egy-két érdekes feldolgozással is elültette bennem a kíváncsiság magvát. Gondolok itt a Scald klasszikusának, a Nightsky-nak újrázására, valamint egy Death SS feldolgozásra, ami jól mutatta, merre tapogatóznak és mennyire tisztában vannak a műfaj finomságaival. Ezek után meg is lepett, hogy a Sabbath, Candlemass, Solitude Aeturnus fémjelezte útvonal mellett egy nagyot merítettek a 80-as évek heavy metal világából és hangzásából. Ennek köszönhetően doom tempóval mérve gyorsabb dalok kerültek fel az új lemezre, összesen nyolc, jó háromnegyed órás játékidővel.
    A Doom Decimationt a rövid, de nagyon hangulatos The Warning nyitja meg sejtelmesen, majd ős heavy metalba folyva, aminek egyenes folytatása a szintén nem túl hosszú When Doomsday Has Come. A jól felépített dal sodor magával annyira, hogy várjuk a katarzist jelentő refrént, ami csak nem akar megérkezni, de ennek ellenére szórakoztató. Természetesen nem a mulatozás a fő célja a lemeznek, így kifejezetten jól esik a lassulás és a korábban már bemutatott Lonely Are The Ways Of The Stranger, melynek gitárszólóját és súlyos lüktetését már a hírek közt való felbukkanásakor méltattam. Felipe is kitesz magáért, de ettől függetlenül bíztam benne, hogy nem ez lesz a kiadvány legerősebb szerzeménye. Jóleső, megbízható himnusz, de a másodvonalból való kilépéshez ennek nem harmadikként kellene érkeznie.


    Zeneileg jóval érdekesebb a menetelős Amidst The Bowels Of Earth lapos kezdése ellenére, ahol ismételten hiányérzettel távozhatunk az énekdallamok és refrén tekintetében. Az erőteljes 80-as évek hangulat, az emlékezetes gitárfutamok mellett nehéz lenne azért elmenni, így is a produkció egyik csúcspontja számomra. Az instrumentális Democide sablonos riffekkel választja kétfelé a kiadványt, némileg időhúzás szagot árasztva magából, ami még az All Descending Suns menetelésébe is mélyen beleivódik. Nagy szerencséje a chilei alakulatnak, hogy itt még nem húzták le a rolót, mert az As They Reached The Womb némileg kárpótol és azt hozza, amit már rég elvárok tőlük. Hosszú, magasztos doom himnusz egy erős témával, amiről a Crypt Sermon Byzantium dala jutott eszembe (máig a csengőhangom a riff). Néhány perccel több annál, mint amit megérdemel, de mindenképp a lemez legjobb dala született meg általa. Nem sokban marad el tőle a hasonló kaptafára felhúzott One By One They Died, ahol Plaza már-már emlékezetes dallamokig jut.
    Elődjéhez képest ocsmány borító, továbbra is önmagát kereső, középszerű szerzemények egy remek énekes-gitáros páros jóvoltából, ezt nyújtja az új Procession, ami továbbra is kiaknázatlan lehetőség marad, betonbiztosan beragadva a másodvonalba, időnként pedig az alá. Természetesen az epikus doom kedvelőinek ettől függetlenül ajánlott, mert megvannak az erős pillanatok, de nem kell új ikont avatnunk, hibátlan, emlékezetes dalokat felsorakoztató lemezekről pedig az októberi megjelenés után is csak múltidőben kell beszélnünk.
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.