Mausoleum Gate
Into A Dark Divinity (2017)



 
    Az olasz Cruz Del Sur kiadó a hagyományok nagy tisztelője, ahol remek klasszikus doom metal anyagokra szoktam lelni és időnként megörvendeztetnek néhány friss kiadványukkal. Így került hozzám a finn Mausoleum Gate második nagylemeze, amit be kell valljam, a rá ragasztott puritán hard rock jelző miatt sokáig tologattam magam előtt, de gondoltam, megadom nekik az esélyt. Végül kiderült, a döntésem pozitív irányba terelte egymáshoz való viszonyunkat, mára pedig elég komoly párkapcsolattá nemesedett. Körülbelül öt perc után rájöttem, hogy a zenekar nem a mai, polírozott hangzással életképtelenné tett hard rocknak csúfolt popzene és nem is a kivénhedt, nyálukat örömlányokra csorgató egykori ikonok fiatalságát és potenciáját bizonygató produkció. Nem, a Mausoleum Gate egy régi, ide az oldalba kevésbé beilleszthető szenvedélyemre tudott kölyökcsimpánzként ráakaszkodni, ez pedig a 70-es évek undergroundja. Manapság szerencsére a többség tisztában van olyan nevekkel, mint a Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath, esetleg a hazánkat gyakorta látogató Uriah Heep, vagy akár a Pink Floyd, viszont biztos vagyok benne, hogy kevesebben ismerik mára a lelkes Hendrix lázban égő Bow Wow, Neil Merryweather, Dragon, Flower Travellin’ Band, T2, Made In Germany, Epytaph neveket. Míg a nagyok stadionbaráttá váltak, ezek a lelkes zenekarok a háttérben lefektették a heavy metal alapjait egy olyan stílus keretein belül, amit manapság is kevés helyen emlegetnek, de én most mégis leírok, mert jóval egyszerűbb, mintha elemeire bontanám őket. Ez a heavy/psych műfaj, ami éppúgy nyúl a hard rocktól, mint a hatvanas évek pszichedelikus utazásaiból, a blues rockból és a progresszív rockból. Fiatal, ambiciózus bandák voltak ezek (több száz, főként Angliából, de gyakorlatilag globális szinten fellelhetőek), akik nem jutottak el a világhírig, de néhány felejthetetlen daluk ott pörgött a 70-es évek végén, 80-as évek elején rengeteg heavy metal banda garázsában, nem kis hatást gyakorolva a NWOBHM, a progresszív rock/metal,  a doom metal későbbi alakulására.
    Persze az örök pesszimisták most forgathatják a szemüket és a homlokukra csaphatnak, hogy már megint itt egy banda, aki másol és a retró lázba kapaszkodva akarja lenyomni magát a rajongók torkán. Legtöbb esetben én is erre gondolok és bármennyire érzek erősnek egy-egy hangulatos tisztelgést, általában 9-8 pontról indulnak, azonban a finnek esetében képtelen lettem volna erre, mert a Mausoleum Gate nem a legendákra támaszkodik leginkább, hanem a vegytiszta undergroundra, nem másolatként, hanem testvérként tekintve erre az időszakra. Ráadásul a kor bandáival ellentétben megvan az az előnyük, hogy rálátásuk van a teljes zenei repertoárra, nem pusztán a helyi rádióállomások által késő este játszott riffekre alapozhatnak. A zenekar első lemezét lepörgetve jóval szegényesebben, főként a proto-heavy metalra támaszkodva elevenítették fel ezt az időszakot minden tekintetben, főként Bruce Dickinsonék 10 éves korában hallgatott zenéire reagálva, az Into A Dark Divinity ennél jóval többet ad.
    Először is, ha a borítóra és hangzásra támaszkodva kellett volna meghatároznom az album megjelenésének idejét, én 1975-79 közé szorítkoztam volna teljes magabiztossággal. De a lemez friss, ráadásul annak is hat. A stílusra jellemzően hosszú, improvizáció szagú megoldásokkal rendelkező dalok váltják egymást néhány tempósabb tétellel, emberbarát 41 percben. Ahogy illik, rögtön az elején biztosra mennek a Condemned To Darkness majd tíz percével, ami arra ad választ, milyen is lett volna, ha Tony Iommi Peter Gabriel mögött állt volna a Genesisben fehérre meszelt arccal. A Sabbath-tal ellentétben itt azonban nem kapott volna annyiszor főszerepet, pusztán a súlyért felelős, mert a fő attrakció a dal első felében V-P Varpula (igen, ezen a néven szerepel) énekes, aki egyedi, simulékony hangszínnel rendelkezik és arra született, hogy egy ilyen kiadvány énekese legyen. Azonnal ragadó dallamokkal rendelkezik, miközben van egy amatőr bája, időnként pedig apró bakikat is hallhatunk tőle. Az átgondoltság, a zenei megmunkáltság alapján abban sem vagyok biztos, hogy megingásai nem szándékosak. Epikus hosszúsághoz tartalom is dukál, így kerülhetett ide az ős doom, a hard rockos orgona, valamint az időnként Genesist felidéző, finom gitárjáték. A folytatásban a jóval rövidebb, gyors Burn The Witches At Dawn tarol le minden pátoszt, mit elődje felépített és lép át egy szuperlaza szerzeménybe, melyben már gondosan el van ültetve a heavy metal pulzálása, lüktetése, akár a Deep Purple gyorsabb dalaiban. Az újfent hosszabb lélegzetvételű, a káosz és sötétség istenéről elnevezett Apophis egy nagyszerűen felépített dal, energiával és drámával, amibe belecsepegtették éppúgy a doom metalt, mint a billentyűk és kórusok által megidézett olasz giallo filmek hangulatát (ezek a 70-es évek erőszakos, krimi és horror határán egyensúlyozó művei, jellegzetes zenei megoldásokkal). Improvizációkat, rengeteg instrumentális finomságot kapunk a kanyargó, szerte ágazó dalban, ami után a korszak minden rajongója megnyalogathatja az ujjacskáit. Nincs ez másképp a Solomons Key esetében sem, hiszen rögtön magába szippant játékosabb riffjeivel, mégis súlyos menetelésével és remek refrénjével.


    Sabbath, Lucifer’s Friend, Blue Öyster Cult vegyület ez csúcsra járatva. A Horns visszatér kicsit a Burn heavy metalosabb irányába és megint feszesebb tempót diktál, ráadásul a megidézett Purple hangulatból sem akármelyiket tűzte ki célul magának, hanem a klasszikus első 3 kiadványét. A lemezt a tíz perc feletti címadó tétel zárja, az Into A Dark Divinity, mely legalább akkora királyság, mint a nyitó dal.
    A retróhullám közepén is igazi csemege a Mausoleum Gate, főként azoknak ajánlom, aki nem elégedett meg a korszak legismertebb zenekaraival és újra rá szeretne csodálkozni, hogy akárcsak ma, akkor is ott lebegett a felszín alatt rengeteg kincs. Ezek lassan feledésbe merülnek és csak az elvetemültek, a fanatikusok birtokolják a tudást puszta létezésükről is, olyanok, mint én most, valamint a finn banda teljes legénysége. De annak is megvan az esélye, aki ide kattint...

Mausoleum_Gate_Into_A_Dark_Divinity_2017
Kiadó:
Stílus:
proto heavy/doom, NWOBHM, heavy/psych
Értékelés:
 
Pont
: 9.5 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Condemned To Darkness
2.Burn The Witches At Dawn
3.Apophis
4.Solomon’s Key
5.Horns
6.Into A Dark Divinity
Írta:
boymester
2017. szeptember 21., csütörtök, 20:40
Facebook:
Sorcerer - The Crowning Of The Fire King (2017)
Kritika, boymester @ 2017. október 21., szombat, 10:52
Sons Of Crom - The Black Tower (2017)
Kritika, boymester @ 2017. október 17., kedd, 20:08
Wrathchild America - 3-D (1991)
Kritika, boymester @ 2017. október 2., hétfő, 21:26
Purple Hill Witch - Celestial Cemetery (2017)
Kritika, boymester @ 2017. szeptember 25., hétfő, 16:22
Argus - From Fields Of Fire (2017)
Kritika, boymester @ 2017. szeptember 13., szerda, 13:06
Koncertek
METAL XMASS 2.
december 23., 19:00,
Hemo Klub
december 29.,
Dürer Kert
Christmass Blackmass VIII.
december 29.,
Ti Ti Tá
Gloryhammer, Civil War, Noctis
január 8.,
Barba Negra
The Rise of Chaos World Tour 2018
január 21.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.023 seconds to render