Purple Hill Witch
Celestial Cemetery

boymester
2017. szeptember 25.
0
Pontszám
7
   
   Hithű doom metal rajongóként fordultam a 2017-es év felé, megfelelő mennyiségű pesszimizmussal és kishitűséggel hiányoltam a stílusban fogant lemezeket, de az esztendő előre haladásával csak rám tudtak cáfolni a nem nagy mennyiségben található, de kellő elhivatottsággal rendelkező zenekarok. Kaptunk és kapunk himnuszokat a Procession, Below kettőstől, befutott az új Lord Vigo, a Doom’s Day, Caskets Open, The Doomsday Kingdom. Barangolhattunk a 70-es, 80-as évektől egészen napjainkig tartó súlyos lassulásokban és be kell látnom, ha mindenről hírt kellene adnom, cikket kellene írnom, akkor több hét fizetetlen szabadságot kellene kilátásba helyeznem. Van viszont kötelességtudat, főként akkor, ha egy kiadó van olyan kedves és elküldi nekem egy-egy banda lemezét már a megjelenés előtt, ami általában jelentősen feldobja a napomat. Így fújta az őszi szél az e-mail fiókomba (sajnos kézbe nem foghattam) a norvég Purple Hill Witch új lemezének dalait a The Church Within jóvoltából. A dalcsokor Celestial Cemetery névvel és egy csodaszép borítóval rendelkezik, a bandával történt korábbi találkozásom pedig csak bizakodásra adhatott okot az ismerkedést illetően. A zenekar Osloban alakult még 2010-ben, így fiatalnak már nem nevezhetők, bár a tagokat elnézve még most sem szorulnak rá a délutáni szunyára és a műfogsorra. A demó és Ep nálam kimaradt, a 2014-es debütálásra azonban képben voltam a bandával kapcsolatban. Ugyan messze maradt a kiadvány attól a minőségtől, ami folyamatosan beragad a lejátszómba, mégis kellemes emlékeket idéztek fel bennem tradicionális, stoner és pszichedelikus doom metal keverékükkel. A legtöbb kritika is vegyes, de többnyire bíztató megjegyzésekkel fogadta a zenekar nevével ellátott lemezt, ami előre vetített egy jóval erősebb, maradandóbb folytatást. Három év hallgatás után teljesült és nem is a kívánságom velük kapcsolatban, mert a Celestial Cemetery egy erős kiadvány, de az egyéniség szikrájának teljes hiányával küzd, amin csak kevés dolog tud átlendíteni.
   Egyik ilyen, hogy erőteljesen kedvelem a banda által képviselt vonalat, ami egy súlyos proto-doom metal akar lenni, teljes mértékben a Black Sabbath, Pentagram, Saint Vitus vonalra telepedve, amit megfűszereztek némi hippis lazasággal. Hangulat tekintetében képes a kezdetekig visszanyúlni, de a kemény gitárhangzás azért tekintélyt parancsol magának minden dalban. Muszáj is kiemelnem Kristian Ingvaldsen munkáját, ami a húrok pengetését illeti, mert a Iommi iskola végtelenül lelkes diákját köszönthetjük benne, aki olyan hangokat fog le, amire a mester is elégedetten bólintana minden egyes tételben. Ez a játék vonszol minket tovább egyik dalról a másikra és felejteti velünk, hogy Kristiannak kevesebb időt kellene eltöltenie a mikrofon mögött. A Count Ravenben tevékenykedő Ozzy imitátor Dan Fondelius mintájára próbálja meg követni példaképét, de míg Dan nemcsak színlelni tud, hanem fogós dallamokat is hozni, addig Kristian csak hallhatóan eltorzított orrhangon ismételgeti a jól ismert rigmusokat, tulajdonképpen egyetlen maradandó, visszaidézhető dallam nélkül. Neki köszönhető az is, hogy a mindösszesen 38 perces lemez végtelenül fárasztóvá, nyomasztóvá tud válni rövid időn belül és tényleg csak azoknak marad, akik élnek-halnak a remek riffekért. Nem is érdemes másképp állni ehhez a lemezhez, fel kell tolni a hangerőt, hogy a témák megfelelően üssenek, lehet léggitározni néhány jól sikerült szólóra és heavy metalosabb menetelésre, közben pedig kell valami tevékenység, hogy kizárhassuk az időnként nyávogós, bántóan magas, többnyire megjegyezhetetlen dallamokkal érkező éneket. A hosszabban nyitó Ghouls In Leather után már nehéz megkülönböztetni a dalokat is egymástól, egyedül a Burnt Offering tudott meglepni, amiben egy szájharmonika segítségével igazi blues hangulatot sikerült teremteni. 
   Elnézve a koncerteket, a társuló zenekarokat, a Purple Hill Witch kényelmesen belesimult az okkultizmustól sem mentes doom metal közegbe, de ez a kényelem pofátlanul érződik a lemez végeredményén is, még csak meg sem próbálnak kiugrani saját komfortzónájukból. Érettség szempontjából, főleg, ami a zenét illeti, sokat lépett előre a norvég csapat, de nagy szükségük lenne egy jó dalszerzőre vagy énekesre, aki mentesít minket a jelenlegi, nagy jóindulattal átlagosnak tekinthető vokáltól. Mivel a zenekar megalakulása óta ebben a formációban tevékenykedik, nem hinném, hogy erre a közeljövőben sor kerül, így marad a kiadvány a fanatikusoknak, miután bezsebelték az év többi csemegéjét…
    A lemez november 10-én jelenik meg hivatalosan, addig remélem sikerült megszabadítanom valakit az álmatlan éjszakáktól. Dalt még nem tettek közzé róla, de ide rakom a banda öndefiniáló tételét, hogy tudjátok, mire számíthattok. 


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.