Gherzen
1917

(Der Schwarze Tod • 2016)
boymester
2017. október 18.
0
Pontszám
10
 
    Hihetetlen, milyen szélesen karolhatjuk át a metal zenén keresztül az érzelmek skálájának milliónyi húrját. Gondoljunk csak bele, lehetünk dühösek és kívánhatunk az éppen minket idegesítő szomszédunknak egy síkosítás nélküli, képzetlen orvos által elkövetett végbéltükrözést egy brutális death metal lemez hallgatása közben, felállhatunk a fjordok legmagasabb pontjára harci felszerelésben és a páncélunkon megcsillanó nap ragyogásával csalhatunk örömkönnyeket a viking asszonyok szemébe. Dermesztő hóviharral és megannyi elemmel nézhetünk szembe zord havasok tűlevelű vadonjában, férfiasan megjárva a poklot egy black metal lemez kíséretében. De ugyanakkor vannak olyan kiadványok, melyek nem kívánnak komolyabb fantáziát, a hétköznapok szörnyűségeire, a valóságra kívánnak rávilágítani, ami sokszor nem kevésbé szívszorító és gyötrelmes, mint amit el tudunk képzelni. Nyomor, kilátástalanság, éhezés, mindennapi küzdelem egyetlen falatért, amit nem magunknak, hanem csontsoványra fogyott gyermekeinknek tudunk biztosítani. Tömény, gyomron ragadó érzelmek ezek, melyek átélésének szükségességét akkor is jogosnak, fontosnak tartom, ha mi magunk nem kerülünk ilyen helyzetbe. Amellett, hogy zeneileg mély és tartalmas utazást biztosíthat, hozzáad egy olyan érzéshez, amiből sosem lehet elég, de sajnos egyre kevesebb van, ez pedig az empátia. Ezeket az húrokat pengeti fájdalom szülte lemezével az orosz Gherzen zenekar, akik erre tökéletes szócsövet választottak, méghozzá az atmoszférikus black metalt. Ugyan jó ideje kezd tucat lenni a műfaj, főként a rengeteg igényes, de száz számra megjelenő egyéni próbálkozások miatt, de most felejtsük el a téli tájat, havasokat és egyéb természetet ábrázoló borítóval ellátott vonalat, mert itt a valóság atmoszférája lesz az, ami tetten érhető. Kényelmetlen, dühös, mégis lemondó károgás, nehézkesen, de ugyanakkor finoman vonagló, monoton témák váltogatják egymást, időnként pedig teret nyer az őrület.
    Mindehez a jekatyerinburgi alakulat kiszúrt magának egy, az orosz nép számára (alapvetően minden értelmes ember) számára fájdalmas, ugyanakkor kevésbé emlegetett időszakot. Ez 1917, amikor is az első világháborúba kisbicskával és gyenge felszereléssel küldött emberek ráébredtek, hogy ennyien nem csak a világgal, de az őket habzó szájú kutyaként láncon tartó hatalommal is szembe szállhatnak. Nem fizettek elég „emberi költséget” a nagy háborúban, megkezdődött a polgárháború. Megindultak a cárok pártolói, a vörösek, fehérek, zöldek és addig aprították egymást, amíg a hétköznapok részévé váltak a utcán csonttá fagyó gyermekek, pont olyan rutinfeladatnak tűnt kiásni egy tömegsírt, mint ma feladni a heti lottószelvényt…
    A csontig hatoló, égési fájdalomhoz hasonló kínokat okozó fagy már a rövid Chaosophia 1917 folyamán végig húzza halántékunkon fekete ujjait, majd elkezd keringőzni velünk a Mass Madness hipnotikus gitártémájára. A 17 perces dal mindamellett, hogy egy remekmű a maga műfajában, egy pillanatig sem válik unalmassá tempóváltásainak, szolidan melankolikus melódiáinak köszönhetően. Ki kell emelnem az egész lemezre jellemző, nagyszerűen száraz hangzást, ami kellően tüskés és érzéketlen, ugyanakkor folyamatosan adagolja a finom megoldásokat. Minden hangszer kitűnően hallható, de a dalok olyan okosan vannak megírva, hogy mindig azt halljuk jobban, aminek a főszerepet szánják. Persze ne számítsunk hatalmas gitárszólókra és egyéni vagánykodásra, hiszen a négy fős brigádról összesen annyit lehet kideríteni, hogy ketten már együtt zenéltek korábban az Elderwind nevű formációban (itt sincs megadva, milyen poszton). Vyacheslav Oboskalov nagy valószínűség szerint gitáron játszik, de ugyanakkor más bandában énekelt például…. Szóval az anyag egységes, öncélúságtól mentes és végik képes tartani a színvonalat. 


    Nem kevésbé élvezetes a tipikusan kelet-európai hangulattal bíró Parting 10 perce, ahol nagyobb szerepet kap a zene és az azzal közölt borzalom és dráma, melyet egy nép, egy ember átélhet. Beszédes címe van az ezt követő akusztikus, instrumentális tételnek is, ami Without Regrets (Sajnálat nélkül) néven választja ketté a kiadványt, aminek még nagyon messze a megnyugvást nélkülöző végkifejlete. Az idegeink borzolását a Green Squad kezdi ismételten közel a 10 perces játékidőhöz, éles károgása mellett súlyosabb gitárok is megjelennek, valamint hörgés tűnik még fel valamelyik föld alatti menedékhely legmélyéről. Számomra a lemez második csúcspontja a The Killing Fields vánszorgása, ahol minden értelmet nyer és ugyanakkor végleg elveszik. A zenekar nem foglal állást egyetlen oldal mellett sem, központjába egyedül az önmaga szenvedését okozó ember áll, toprongyos ruhában és koravén ábrázattal.
A lemezt a Chaosophia 1917 párja zárja Phoenix Ghost címmel, amiben a keletkezett düh és harag hangjai elhalnak, mígnem szép lassan belepi az egészet az itt-ott vérfoltoktól vöröslő fehér hótakaró…
    A medve zsírréteggel, bundával, a mókus makkal, magvakkal készülődik a télre, én viszont biztosan betárazom magamnak a Gherzen bemutatkozó lemezét, mert egyedi hangulatú, tökéletesen átgondolt és kivitelezett albummal vittek új utakra. Zeneileg természetesen nem reformáltak meg semmit, de mégis olyan húrokat pengettek, valamint olyan minőségben, amit előttük még nem sokan. Mellesleg érdemes körülnézni a kiadó bandcamp oldalán is…

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.