Carcass
Surgical Steel

(Nuclear Blast • 2013)
2017. november 30.
0
Pontszám
10



Lassan már egy jó emberöltőnyi ideje is annak, hogy a liverpooli, „klasszikus” felállásban játszó Carcass elkészítette a megannyi death és extrém zenész számára is mind a mai napig vitathatatlan hatásokkal bíró Heartwork albumát. Az orvosi szakszótárak majd’ teljes tárházát felvonultató grindcore zenekar a ’93-as évekre – ahogyan az az évek folyamán a folyamatos fejlődésnek hála – jócskán megváltozott. A kezdeti arculatot jellemző védjegyek a csontdaráló grind zenekarból egy dallamokkal, magas ívű gitárfutamokkal és kiváló szólókkal színesített halálfémmé lényegült át. – Ennek előzményeit már jól ki lehetett venni a ’91-es keltezésű Necroticism albumon is. A rajongók – ahogyan jómagam is – és a szakma kitűnő kritikával fogadta az új lemezt. Ezzel szemben a három évvel később megjelent Swansong már csak egy hosszú, zeneipari ballépés folyamatának lenyomata. A jogi procedúrákban megfáradt zenészek ennek eredményeként – és a kedvezőtlen kritikák miatt – döntöttek a végső megoldás mellett. A halottat el kell temetni.

Aztán sok évnyi hallgatás után Jeff Walker egy 2006-os interjújában kifejtette, hogy akkor akár újra fel is állhatna a „klasszikus” Carcass, aztán végül erre rá is cáfolt azzal, hogy igazából ez Ken Owen egészségügyi problémái miatt képtelenség lenne. Az ezt követő évben viszont már olyan kósza hírek kezdtek el terjengeni, amiben Bill, Walker, Amott és Daniel Erlandsson (Arch Enemy) titokban együtt próbálnak. Ezt végül 2007 októberében a zenekar hivatalosan is megerősítette, hogy a következő évben fellép a Wacken Open Air és a Tuska Open Air fesztiválokon. – Mit is lehetett ezek után mondani? 2008 nyarán a zenekart exhumálták, s hosszas „klinikai beavatkozások után” köszöni, de azóta is jól van.

A kissé sarkított „történelem óra” után pedig már nincs is más hátra, mint hogy egy kicsit boncolgassuk a zenekar 2013-ban megjelent Surgical Steel albumát. – Mivel már nem túl friss anyagról van szó – értsd, hagytam kicsit megrohadni – a benyomásokat, és a lemez rám gyakorolt hatásait annak tükrében volt merszem kifejteni, hogy a megjelenése óta is visszatérő vendég az album a lejátszóban. – Kezdetben szimplán csak a rajongói elvakultságomnak köszönhetően, mert szeretni akartam ezt az albumot.



Habár az „új” lemez hangzása koránt sem olyan korszakalkotó és fojtóan sűrű, mint volt az anno a Heartwork lemezen, mégis magán hordozza a zenekar érési folyamatának teljes esszenciáját. – Meg hát azóta eltelt közel 20 év, és valószínűleg így volt ezzel a Nuclear Blast kiadója is, hiszen ennek a zenei vállalkozásnak nem csak egyszerűen a múltat kellett megidéznie, hanem az időközben „felnőtté vált” új generációt is meg kellett fognia. – Az, hogy mik voltak az elvárások az új lemezt illetően Walkernek nyílt elképzelései voltak, hiszen még az új dalok megírása előtt külön kérte Bill Steer gitárost azzal kapcsolatban, hogy ha nem tud felhozni neki legalább 3-4 olyan riffet, amire nem lehet rásütni a jellegzetes Carcass ízt, akkor inkább bele se kezdjenek az új album munkálataiba.

Nos, igen. Ez a zenekar már rég mást játszik – hallgass csak bele a régebbi anyagaikba – mégis azt hiszem kár lett volna „nyugdíjba” vonulniuk,hiszen az új dalok témafelvezetési, riffjei, a szólók és Jeff Walker acsarkodása is tökéletesen hozza a már jól ismert stílusjegyeket. Ami pedig a jellegzetes zenei megoldásokat, stílusjegyeket illette, úgy a dalszövegekkel kapcsolatban sem várhatta el senki, hogy a megjelenő Surgical Steel albumon majd újra elő fogja bányászni a zenekar az orvosi szakkifejezéstől hemzsegő litániáit. Szerencsére, mert sokkalta érzem inkább magaménak azt komor, és szarkasztikus stílust sem mellőző szociálpolitikai témákat, amit Walker éppen maga elé morog. A közönség számára is hitelesebb így a zenekar annál, mint hogy egy újabb „hullaszemle” jegyzőkönyvét olvasgassa. A patológiai szótárak lapozgatásának ideje tehát végérvényesen lezárult.

A Surgical Steel többszöri végighallgatás után rá kellett jönnöm, – s ez a véleményem azóta sem változott – hogy a zenekart alapvetően két kulcsfigura határozta meg most, és a hőskorban is. Az első Bill Steer, az ős-Napalm Death legenda, akinek sajátos gitártémái, harmóniái és szólói nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy munkái felismerhető védjegyként szolgáljanak mindvégig a zenekar életében. A második pedig a jellegzetes orgánumáról hírhedt és ezer meg egy zenekart megjárt basszusgitáros, Jeff Walker. – Itt közben csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy a zenekar 2013-ra „kéttagúra fogyatkozott”, mindazok ellenére, hogy kellő vérfrissítésen esett át a zenekar az újjáalakuláskor. Sajnos a betegeskedő Ken Owen helyére került Daniel Wilding hiába végzett kiváló munkát a dobokon, személyisége nehezen bontakozik ki az albumon. Egyedi megoldásai nehezen kivehetőek, s ezek a megállapítások a másodgitáros, Ben Ash posztját tekintve is teljesen helytállónak bizonyulnak. (Talán a bizonyítási kényszer hatására döntöttek így az öregek, s nem engedték ki a gyeplőt a kezeik közül.)



Ősrajongóként – igen ott porosodnak a polcon a Reek Of Putrefaction és a Symphonies Of Sickness albumok – nekem már az albumot nyitó 1985 intrója is maga volt a megváltás. Hiszen eltelt közel egy emberöltő új Carcass album nélkül… Kezdeti félelmeimet az új albummal kapcsolatban az előzetesen ronggyá hallgatott Captive Bolt Pistol nótája sem tudta enyhíteni, azonban ez a bizonytalanság a Thrasher’s Abattoir alig két perces mészárlását hallva szinte pillanatok alatt szerte foszlott.
Természetesen igazából van itt minden a korongon, amiből csak csemegézhet az ember. Találkozhatunk a Necroticizm-et idéző megoldásokkal, témavezetéssel, amit leginkább a The Master Butcher’s Apron nótában lehet felfedezni.
A „klasszikus” ’93-as albumra pedig mindenféle gondolkodás nélkül felkerülhettek volna az olyan nóták, mint a Cadaver Pouch Conveyor System (iszonyatosan ki van találva a szólója), az A Congealed Clot Of Blood, a The Granulating Dark Satanic Mills s persze a már jól ismert Captive Bolt Pistol. – Aki inkább valami death & roll-os dologra számít, az jó eséllyel megtalálja kellő számításait az Unfit For Human Consumption tételben. De találkozunk itt még a Swansong kissé fáradt riffelős korszakát idéző nótával is, mégpedig a 316 L Grade Surgical Steel személyében.



Az albumzáró Mount Of Execution azonban kissé meglepett. Az akusztikus kezdés és a közel nyolc és fél perces hosszúságúra szőtt nóta leginkább úgy hat, mintha a zenekart övező összes éra teljes kivonata egyetlen számba lenne belesűrítve. Ezek után pedig csak sorra gyűlnek a kérdőjelek az ember fejében: Ez lenne az új irány? Megint 20 évet kell várni egy új albumra? – (Emberi számítás szerint a Swansong-ot most kihagynám.)
Ami először kicsit furcsának tűnhet, az hogy sikerült – ha nem is tematikában – összekapcsolni ezt a sorlemezt az előzőekkel. Tehát nincsenek hiányzó láncszemek, csak apró, elvarratlan szálak, amely azonban bizalomra adhatnak okot, hogy nem ez lesz a második évezred utolsó Carcass albuma.
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.