Summoning
With Doom We Come

(Napalm Records • 2018)
Necron
2018. január 7.
0
Pontszám
9
 

    Summoning, a sápadtan pislákoló belső lidércfényt, az inspiráló zenei művek hatására, őrtűzként fellobbanó érzést kiváltó muzsikák egyike. Belső világokat feltáró, érzékekre ható utazásra invitálnak, mert itt nem csak a zene, ami számít, hanem szemünk előtt felötlő varázslatos ősi birodalmaknak, tájaknak is fontos és kiemelt szerepe van a zenekar művészetében.
   Az osztrák duo (Protector és Silenius) volt az első, akik fekete fém formájában, teljes mértékben felölelték Tolkien világát. Az évek és albumok előrehaladtával a zenekar az epikus, atmoszférikus black metal (noha a két tag nem kedveli eme jelzőt) ikonikus alakjává vált, inspirálva temérdek bandát (talán így elindítva a stíluson belül egy mellékhajtást is). Azonban a zenekar 25 éves fennállása alatt a zenészek, így zenéjük is átalakuláson ment keresztül, levetkőzve a korábbi, nagy hangsúlyt kapó középkori témákra épülő dungeon synth és harsány black metál jegyeket. A károgást felváltotta a csatatér felett átsüvítő szél hangjára emlékeztető rekedtesebb ének, így elérve egy sajátosabb, érettebb zenei világot.
 
    A közel öt évig tartó szendergést az új album harsonái törték meg, kihirdetve az új Summoning opus érkezését. A „With Doom We Come” címet viselő nyolcadik nagylemez szintén az Napalm Records zászlaja alatt indult harcba január 5-én. Az „Old Mornings Dawn” több, mint hét éves várakozása mellett, ez a mostani hosszú hallgatás, szinte rövid álomnak tűnik. Nem igazán voltak hírek a bandáról és az album előkészületeiről. Az „Old Mornings Dawn” után voltak olyan nyilatkozatok, hogy egy kisalbum fogja követni a lemezt, de ebből nem lett semmi (érzésem szerint, ez a mostani lemez ebből nőhette ki magát). Most azonban Középfölde örök őrzői ismét megörvendeztetették a rajongókat egy remekbe szabott albummal.
    Az új korong, elődje zenei jellegét követi, ugyanakkor a dalok többsége hangulatában mégis csak eltér a korábbitól. Itt már nem dominál annyira a lágy fénybe burkolt melankólia, melyet Tolkien valahogy úgy fogalmazott meg, hogy minden szépségben ott rejtőzik annak elmúlásának a szomorúsága is. Itt bizony jobban előtérben van a harci tűz és legendás csaták hangulata. Ezt elő is vetíti az album intrószerű nyitánya a Tar-Calion (Númenori király, Ar-Pharazôn másik neve, avagy a „fény királya”), mely rég elfeledett királyok letűnt birodalmait eleveníti fel bennünk. A kicsit hosszúra sikerült felvezető dal után már nem lehet panasz. Megkapunk mindent, amire megérte ilyen sokat várni, Silvertine hegycsúcsa után lecsapnak az ősi, hatalmas farkas, Carcharoth éjt harapó állkapcsai. Számomra, már a lemez első hallgatása után is abszolút kedvenccé váló Herumor („Sötét Uralkodó-úr”, ki a növekvő sötét kultusznak a vezetője volt – talán ő volt „Sauron Szája” is?) dal folytatja a szerzemények sorát. Igen meglepő módon Edga Allen PoeAlone (1829-ben íródott) című versének ólomnehéz, egyben örök gyönyörűségű sorait használja fel. Ezt a dalt a szintén egy markánsabb szerzemény, mondhatni harci induló, az instrumentális „Barror-downs” követi. A „Night Fell Behind” és „Mirkland” dalok számomra átlagosnak hatottak, már-már üresjáratnak éreztem őket. Az albumot a késő ősszel single anyagként megjelentetett címadó dal, a „With Doom I Come” zárja. Ismét helyére rázódik minden. Itt olyan mágia működik, mely akkor volt jelen, mikor még a folyók, helyek, varázslatos tájak nevet kaptak volna, vagy birodalmak emelkedtek volna ki az ősi homályból. Kietlen pusztákat megrengető dallamok és zengő kórusok hangzanak fel és a súlyos refrén – költői sorai kellő méltósággal és érdemmel teszik fel az albumra a koronát.
    Ezen az albumon a markáns gitár témák kevésbé vannak előtérben, a gazdag billentyű játékkal kiegészülve érvényesítik a hatásukat. A fekete eget bíborként megtörő hajnali csatát hirdető dobok és fúvós hangszerek arzenálja gazdagítja a dalokat. A hangszerek, hangok együtt hullámzanak, de inkább a billentyűtémák adják meg a dallamok és a nóták tartópilléreit, de ezt koránsem tolakodóan teszik. A hangzás ennél az albumnál sem éles, mint az éjben hasító nazgul penge, de ez nem is baj, mert egyedi kopottságával jellegzetes hangulatot ad a daloknak. Megvallom, én kedvelem ezt a sajátos Summoning hangzást.

A borítóra, Georg Janny (1864-1935); 1917-es „The Dragon’s Cave” című hangulatos művének a fő alakja, egy sárkány került, amit Yaroslav Gerzhedovich által megfestett keretbe helyeztek. Lényegében, ha a két művet külön-külön megnézzük, nagyon mutatósak, de az összeállított, átszínezett borítókoncepció sok rajongóban nem tetszést váltott ki. Véleményem szerint sem a legszebb Summoning borító, de idővel biztos nemesedni fog a szememben. Sokkal jobb lett volna, ha megtartották volna az eredeti festményt.


    Átfutottam a lemez megjelenése kapcsán meteorként záporozó kommenteket, és ezekből én arra következtetek, hogy egy megosztó album lesz a zenekar rajongói körében. De jól van ez így, ha nem csal az emlékezetem, Protektor valahogy úgy mondta egy régi interjújában, hogy a zenébe mindenki azt lát bele amit akar, és ez jól összefoglalja a dolog lényegét. Véleményem szerint újfent egy erős lemezzel ajándékoztak meg minket, mely lehetett volna egy kicsit merészebb és újítóbb, néhol kidolgozottabb, de számomra ismét egy varázslatos utazás és élményt biztosított. Már csak azt remélem, hogy nem kell megint ennyit várni egy következő lemezre.
 

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.