Wormphlegm
Tomb Of The Ancient King

(Painiac Records • 2006)
boymester
2018. január 7.
0
Pontszám
10
 
    Újabb esztendő vette kezdetét a Fémforgács öregedő, de meg nem törő kötelékében, aminek folyamán a zene és annak szélsőségei egész szépen a mindennapjaim részévé váltak. Azon szerencsések közé tartozom például, akik mindösszesen 15 perc alatt a munkahelyükre érnek a tömegközlekedés segítségével, de én ezt már csak dalokban mérem, akárcsak hazafelé, vagy azokban az el-elkapott pillanatokban, amikor van egy kis időm hallgatni valamit. Néha mohón, zsíros szájjal habzsolom egymás után a kiadványokat, máskor eszembe jut egy részlet, amit rég hallottam és hetekig pörgetem utána azt a lemezt, de a zene mindig, mindenhol szól, ahol ez nem akadályoz semmiben. Talán ennek is köszönhető az, hogy immár magamon is felfedezni vélem néha a besokallás jeleit, ami nem a zenétől való elszakadásban nyilvánul meg, csupán abban, hogy egyre többször tekintek visszafelé és az új kiadványok olyan gyorsan szaladnak át rajtam mint a gomba, amit egyébként szeretek, de rendkívül körültekintően választott időpontban tudok csak fogyasztani. Ez olyan, mint megnézni egymás után több tucat horrorfilmet és észrevenni, hogy már nem tudnak megijeszteni, mert az ingerküszöbünket feltornáztuk a csillagos égig és a rettegés és félelem helyén maximum egy minőséget elismerő biccentés marad, majd a felejtés. Ezért hagynak bennünk mélyebb nyomot azok a dolgok, melyeket elsőnek tapasztalunk. Egy lakatlan szigeten felnőtt ember bármely Barátok közt epizódot látná életében először, örök emlék maradna neki, hiszen emberek beszélnek egy dobozban…
    A bevezetőm lényegére térve, próbálok mindig tágítani, tovább jutni annál, amit már felfedeztem és így jutottam el nemrég a finn Wormphlegm társulatához, akik azon  szűkös társaság számára zenélnek, akik szeretik a funeral doom műfaját, azon belül pedig kifejezetten olyan szélsőségeket, mint a műfaj egyik ősapja, a Thergothon, vagy a Skepticism.
    A Tyranny, Profetus zenekarok találtak egymásra ebben a formációban az ezredfordulón, de bemutatkozásukig egészen 2006-ig kellett várni, amikor azonban olyat alkottak, ami a mai napig szét tudja robbantani a fejem bármely más lemez után is. Ennek trükkje igazán egyszerű: a Tomb Of The Ancient King ezer évnyi fájdalmat, sivárságot és őszinte gyűlöletet sűrít magába, gyűjtöget és gyarapít, majd időnként a világegyetem általunk ismert eddigi legpusztítóbb erejű jelenségével vetekedő módon, egy kvazár sugaraként döfi bele a szívünkbe. Egyedi, végtelenül lecsupaszított zenéjüket a sokrétű ének teszi igazán félelmetessé, mivel mindhárom tag kiveszi a részét az extrém vokalizálásból. Ezek a hangok egy olyan folyósó másik végéből áramlanak felénk, melynek zárt ajtajai mögött az emberiség mocska, gátlástalansága és állati ösztönei vezekelnek rabként. A lemez tételeinek összefoglalására, taglalására sem kell túl sok időt szakítanom, hiszen összesen három dalcímmel találkozhatunk az egyébként egy órát valamivel meghaladó korongon. Ebből a leghosszabb és talán legjelentősebb a nyitó Epejumalat monet tesse muinen palveltin caucan ja lesse, mely egyszerűen egy középkor végén született vers szürreális, intenzív zenei utazásba foglalt változata. Persze nem az Anyám tyúkjáról van szó, hanem Mikael Agricola munkájáról, aki az 1500-as években foglalta össze a finn nép számára a pogány istenségek neveit és kapcsolataikat. A mű tehát egy néhány jelleget felvonultató névsor, mely ugyan azt a célt szolgálta, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy egy rendes keresztény kiket ne imádjon, mégis a legrégebbi hiteles forrása maradt ezeknek az ősi vallási alakoknak. Királyok, démonok, hősök és ellenségeik sokasága, melynek eredete a homályba, az ősiség misztikumába vész, ők kiáltanak fel sírjaikból ebben a közel fél órában, erejük és hatalmuk teljességében. Túllépünk az életen, az általunk ismert hit megszűnik, csak a bizonytalanság marad és azok a továbbra is felénk özönlő, bizarr hangok…
    Az Epejumalat tehát két vállra fektet és közli veled, hogy ha tetszik, ha nem, ő megkínoz, megerőszakol és a végén saját belsőségeidben fuldokolva egy gúnyos mosollyal búcsúzva magadra hagy.


    A durva az, hogy ennél nagyobb kedvességre nem számíthatunk a címadótól, ami csak 13 perces, de ebben a zenei közegben igazából nem számít az idő, mert az elveszti súlyát, viszont egyre inkább értelmet nyer a zenekar révén emlegetett, egyébként nem sok helyen felbukkanó „torture doom” kifejezés. A leginkább általánosnak mondható funeral doom érzést a záró monstrum, a Return Of The Ice Age And The Tortyrant hozza el a lemezen, melynél sötétebb aláfestő zene nem születhetett volna a  meggyalázott tetem földbe helyezéséhez a banda létezése nélkül. Szóval váljon egészségünkre…
    Ha úgy érzed, nincs tovább, az életed vakvágányra tévedt, a csajod kirúgott, a gyereked magasról tesz rád, a munkád pocsék és a főnököd egy valóságos tetű, akit biztosan egy félresikerült genetikai kísérlet folyamán hoztak létre, mert ilyet anya nem szülhet, akkor nincs más dolgod, mint besötétíteni, elindítani a Wormphlegm opuszát, majd egy óra múlva, mikor elhúzod a függönyt, átélni az újjászületés csodáját. Értékelni fogod a Nap minden egyes képedbe zúdított fotonját, meglévő kezed, lábad és fogaid, s hálás leszel, hogy élhetsz e világon.


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.