Thunderstorm
Witchunter Tales

(Northwind Records • 2002)
boymester
2018. január 10.
0
Pontszám
9
     2011-ben nyugdíjazta magát a Tunderstorm zenekar, aminek borítójáról azonnal beugorhat nekünk valami power metal, esetleg klasszikus heavy metal ?rület. De ez a kép pont annyira megtéveszt? és valamiképp útkeres?, mint a banda egész pályafutása, ami szívószál módjára kacskaringózik vissza egészen a megfelel? távolságból nézve egyre dics?bbnek t?n? 90-es évek elejéig. Történetük a gyönyör? alpesi kilátással kecsegtet? Bergamo városában indult hivatalosan 1992-ben, amikor Fabio Bellan énekes, gitáros a szurdokok szelének fuvallatára arra eszmélt, hogy imádja a doom metalt, leginkább pedig az akkoriban már csúcsra járatott klasszikusokat. Gondolok itt természetesen a Candlemass aktuális trendek elleni menetelésére (mit nekik csapból folyó thrash metal a 80-as években…), vagy az ?sid?b?l folyamatosan vissza-vissza tér? elemi lüktetésre, amit a legtöbben Black Sabbath néven emlegetnek. A gond csak az, hogy bármennyire a metal alapköveinek stílszer? rugdosásáról is van szó, mindmáig igazán alábecsült, hányattatott sorsú vonalról beszélünk, aminek m?veléséhez nem elég a zenei tudás, hanem elengedhetetlen az életre szóló elhivatottság és kitartás is. Nekimenni újra és újra, míg össze nem áll az az egyszer? képlet, amit egy csipetnyivel is több sóval, kevesebb borssal a kukába lehet dobni. El kell fogadni, hogy nem fognak miniszoknyás tinilányok tombolni a koncertek els? sorában, messze kerül minket minden médium, pusztán azért, mert a megbélyegez?dtünk: ez egy klasszikus doom metalt játszó csapat. Tehát 92 és Thunderstorm, ami kitartott egészen 1998-ig stabil felállással, egy sokkal mutatósabb logóval és mindösszesen két demóval, amik mára közel beszerezhetetlenek, de már szerepeltek rajtuk olyan dalok él? felvételei, mint például a Vision Of Death.
 

    Amikor azonban kezdtek alakulni a banda dolgai, hirtelen véget is ért, amikor 98-ban Marco Riva dobos, Andrea Salvetti basszer leléptek a trióból. Érdekes, hogy ezek után sem távolodtak azonban túl messzire, Andrea a végül gyenge próbálkozásként földbe állt Temple Of Pain során követte Fabio mestert, Marco pedig továbbra is a kés?bbi kiadványok küllemén munkálkodott. A zenekar megsz?nt tehát létezni, viszont az említett kitartás és elhivatottság létrehozta a Sad Symphony néven futó új formációt, ami rövid bohóckodás után hamarosan újra Thunderstorm néven futott tovább. Miután helyreállt a rend Fabio körül köszönhet?en Omar basszusjátékának és Massimo dobolásának, hamarosan megjelenhetett az els? hivatalos nagylemez, a kis kitér?re való tekintettel Sad Symphony néven. A meglehet?sen jól sikerült, immár sok éve csiszolgatott dalokat rejt? lemez egyetlen hibájának a kort tekinthetjük, amiben létrejött, ugyanis mindez nem az ezredfordulón, hanem az induláskor kiadva azt eredményezhette volna, hogy a név bekerüljön abba a bizonyos második hullámba, ami az évtizedben virágzott (Solitude Aeturnus, Count Raven, Penance, Cathedral, The Obsessed). Így maradt a múltidézés és a keserédes merengés, mely után szerencsére nem újabb földbe állás, hanem egy jóval er?teljesebb album születhetett meg, méghozzá a Witchunter Tales. 2002-ben Fabio számítása betalált, ráérzett mind a dalszerzésre, mind a hangulatra és csúcsra járatta a Thunderstorm nevet, mely után ismételten csak útkeresgél? lemezek születtek, az itt mutatott formát csak id?nként megvillantva.
    A legideálisabb dalhosszok és témák mellé remek hangzás is párosult, aminek köszönhet?en a nyitó, alig két és fél perces Reality már igazi doom esszenciának számít Fabio baljóslatú, mély, ám nagyon tiszta hangjával. Ezek után a címadó esik nekünk mindennel, ami mára klisének számít: mennydörgés, harangzúgás, viszont a gitárok érdemét semmi sem veheti el az évek múlásával sem. Kemény riffek, ólmos menetelés, heavy zakatolások és hatalmas refrén, ami a m?faj krémjébe repíti az olaszokat. De hát ez mégiscsak doom, pokolba a slágerekkel, majd ugorjunk fejest utánuk a lángok közé, ahol az örök magány vár ránk, jöhet a Parallel Universe doom esszenciája és végtelen lüktetése. Iommi mestert szinte látom a sarokban kuporogni a felvételek közben és büszkén tapsolni, a könnyekkel küszködve. A rövid Edge of Insanity akusztikus hangjaira nem feltétlenül volt szükség a lemezen, de nem sok vizet zavarva elhalad mellettünk és újfent a slágeresség tör el? a produkcióban a lendületes, húzós Inside Me formájában, ami némileg eltávolodva a hagyományoktól vérfrissítést is hoz a kiadványra. Az Unchanging Words az eleganciát és a tisztes elmúlást hivatott átadni a jöv? generációnak, akárcsak az ugyanolyan jól sikerült Star Secret, ami után meg Marcolinék nézhettek volna nagyokat. A lemez vége felé doomba mártott balladát is kapunk Glory And Sadness címmel, ami ismét más utakat jár be, mint a korábbi dalok. Fabioék kereken negyven perce után tiszteletadásra van már csak id?, ugyan nem a legötletesebb formában, de mindenképp min?ségi módon: az Electric Funeral riffjeivel vehetünk búcsút a bandától.
    A Thunderstorm tündökölt, majd néhányszor megközelítve ezt a csúcsot kiadott még pár lemezt. A Faithless Soul szinte másolatként jött 2004-ben jellegtelenebb, valamivel gyorsabb dalokkal, de egészen szerethet? kivitelben. Az As We Die Alone stonerkedése és töltelék dalai közül szintén azok tudnak érdekesek lenni, amik hasonlítanak valamelyik itteni szerzeményre, a lemez végén található Hendrix feldolgozásról pedig inkább hallgassunk mélyen…uh, már kés?. Az utoljára megjelent Nero Enigma után már nyilvánvalóvá vált, hogy a vonat elment és csak önmagát másoló, megfáradt dalokra futja, így tehát búcsút vettek a felállástól. Méltatlan feledésbe merülés ez, egy be nem váltott ígéret, de a Witchunter Tales érdemeit b?n lenne elvitatni a zenekartól. Tedd félre az agyonkoptatott bandanevet, a félrevezet? logót és azt is, hogy sikerült nekik Salvator Rosa gyöngyör?, ugyanakkor még ma is bizarrnak ható festményéb?l kiollózniuk a legérdektelenebb jelenetet, mert ezt bizony a m?faj kedvelése esetén mindenképp meg kell hallgatnod.

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.