A fantasztikus, engem legalábbis azonnal magához szippantó névvel ellátott indianapolisi doom metal banda, az Apostle Of Solitude kapcsán első gondolatom az volt, mi lenne, ha összevadásznék a srácokról annyi képet 2004-es alakulásuktól kezdődően, hogy táblázatba foglalhassam a szakállnövesztésük történetét. A tagok cserélődése miatt viszont csak egy „innen indultunk, ide jutottunk” összeállításig jutottam.
Hogy mit tud velük szemben az új lemez? Nem csak szereti és követi a tradíciókat, sokkal inkább érzi és ennek következtében a daloknak már-már lett saját karaktere, legalábbis néhánynak. Ezúttal csak egészséges háromnegyed óra jár a magány apostolainak vendégségében, ami bőven elég bárki számára, de legalább tartalmasan telik az idő. A nyitó Overlord ennek ellenkezőjét próbálja bizonyítani, mivel egy lendületes, de hosszú intróként vezet be a zenekar világába, de a fogós riffekkel és ropogós, hamisítatlanul amerikai doom hangzással berobbanó Ruination Be Thy Name végére végre elégedetten csettinthettem és elmormolhattam egy köszönetet, hogy nem kínzásként kell megérnem egy promóciós anyag tesztelését. Chuck Brown ugyan hiába középszerű énekes Steve segítségével együtt, stoneres lazasága átjön, mégis vitathatatlanul a klasszikus vonalhoz kötődik. A dal második felében pedig néhány igazán remek dallamot produkál. A könnyedség és súly között kavarogva, egy remek szólót eldurrantva bizonyítja a dal, hogy megérte türelmesnek lenni. Lehet a tétel minőségén ők is meglepődtek, mert rögtön bedurrantották az Autumn Moon akusztikus időhúzását, hogy gyorsan tekerhessenek még egy cigit, hátha újra sikerül hozni a formát. Bevált a dolog: a Keep The Lighthouse sem az a dal lesz, amitől messze szaladnak a doom metal rajongók. Leginkább a standard kategóriát erősíti. Ezek után mondanom sem kell, mennyire meglepett, hogy miközben kitágult pupillákkal pillantottam a My Heart Is Leaving Here idejére (10 perc), megkaptam a lemez legkellemesebb dalát. Afféle doom ballada sok érzéssel és erős hangulattal, remekül eltalált ősi lüktetéssel, amit még nem hallottam tőlük. Az elért eredmények meglovaglása a Monochrome esetében már nem sikerül, újra közhely és unalom párosul a tompa, megjegyezhetetlen gitártémákkal. A záró, szintén nagyobb lélegzetvételű Grey Farewell már egy fokkal jobb, de így sem igazán értem, miért nem tudják kicsit arányosabban elosztani a kemény témákat a búslakodós, sötétebb doom menetelésekkel. A Candlemassban és úgy általában Edling munkásságában azt tartom fantasztikusnak, hogy altat, elszomorít néhány gyönyörű percben, majd falhoz vág egy komoly témával és energiabombával. Itt a lemez elején kaptunk egy kis bemutatót, mit tudnak a srácok középtempóban, mekkora témákat képesek összehozni, a kiadvány második felére pedig marad a magunk elé bámulás, merengés bármiféle kapaszkodó nélkül, ténylegesen a középszerűségben úszkálva.
De higgyétek el, még így is jobb lesz ez, mint az előző kiadványok és hamarosan ti is meghallgathatjátok (hehe) ezt a nem túl erős, de végre élvezhető lemezt a szakállkirályoktól, amit bárkinek nem, de a riffek és doom kedvelőknek azért merek ajánlani próbatételre. Sajnos ízelítőt sem tudok még adni belőle, de azért nem maradjatok apostolok nélkül, itt az Of Woe And Wounds talán legjobb dala, a Luna.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.