Death (2018)
 
    Ha svédekről van szó és hagyománytisztelő doom metalról, azt hiszem, mindenkinek megvan a maga kedvence és abban is biztos vagyok, hogy a többségnek nem a Burning Saviours neve fog beugrani elsőre. A műfaj nagy kedvelőjeként tisztességesen „követgetem”, amit a 2003 óta létező, egyébként rendkívül elkötelezett és kitartó banda produkál, de összességében a legutolsó lemezek közt szerepel eddig megjelent négy teljes kiadványuk, amit előveszek, ha egy remek Sabbath pótlékra vágyok. Igazán hiánypótló írásra lehet tehát esélyem, úgyhogy előre jelzem, kicsit többet foglalkozok életútjukkal, mert érdemes. Ez annak köszönhető, hogy a kisebb-nagyobb megszakításokkal tarkított pályafutás (volt, hogy tanulmányok végzése miatt szünetelt a banda) mindig tartogatta magában a nagy dobást, ugyanis remek zenészek társulatáról van szó, vagy sokkal inkább egy nagy baráti társaságról, akik néha-néha helyettesítik egymást valamely poszton. Így fordulhat elő, hogy aki egy lemezen énekelt, az a következőben csak gitározik, majd ismét mikrofon mögé áll. Az egyébként kedvenc Pentagram számomról (Burning Saviour) elnevezett zenekar egyértelműen letette a voksát a 70-es évek hard rockjának és a doomnak a találkozási pontjánál, aminek következménye a mindig tisztán hallható, nyers gitárhangok, kalandozó basszus, időnként üdítően feltűnő billentyű, de még fuvola is néhány lemezen, amitől olyan hangulata van minden kiadott produkciónak, amit nehéz otthon, a négy fal között átélni. A bandát mindig is úgy képzeltem el, mint egy füstös kis rockkocsmában fellépő, Sabbath, Deep Purple, Pentagram, Saint Vitus feldolgozásokat játszó társaságot, akik időnként saját szerzeményekkel is előrukkolnak. Ettől végtelenül szimpatikus és minden tiszteletet megérdemlő underground kinccsé nemesednek a szememben, de kiadványaikat reálisan kell értékelni és ezek többnyire nagyon középszerűek, néhány jól eltalált pillanattal. A legnagyobb húzó ereje a folyamatosan változó felállásnak a kezdetek óta jelen lévő Mikael Monks gitáros, aki a nagykönyv szerint játszik szinte minden dalban olyan riffeket, melyek zavartalanul szolgálják az időutazást. Így volt ez már a zenekar saját magáról elnevezett 2005-ös bemutatkozásán is, ahol az azóta menesztett Andrei Amartinesei énekessel mutatták be, mit jelent számukra ez a műfaj. Ugyan több helyen összefutottam velük kapcsolatban a stoner jelzővel, azt kell mondjam, számomra ők a megtestesült doom rock, ha létezik ilyen, akkor mindenképp ez a banda lenne az egyik, amivel példálóznék (a másik a szívemhez közelebb álló, német Dreaming). A bemutatkozás nem vert fel túl nagy port, ahogy a folytatásban érkező, talán még hard rock közelibb Hundus sem, amiről nekem egyértelműen leesett az akkoriban hódító körútját járó White Stripes hatás is. Rock, blues és kemény riffek finoman adagolva, ami pont annyit ér, hogy egy sör mellett meghallgassuk kedvenc klubhelységünkben. Ugyanakkor a lemezen szereplő Lilly Mariont mai napig szívesen hallgatom retro hangulatomban, mert ha a 70-es években születik, akkor ismertté tette volna a bandát.


    Azt se felejtsük el, hogy a két egymás után megjelenő albumot igencsak fiatal srácok hozták össze, akik félelmetesen érzik egyébként a szólók helyét és a hangulatot, de jócskán megcsúsztak az évtizedek tekintetében. A változatlan felállásban elkövetett kiadványok után Fredrik Andersson lett az énekes és plusz gitárosként megjelent Henry Pyykkö, hogy a Nymphs & Weavers lemezzel adjanak újabb pofont a Sabbath után vágyakozóknak, ráadásul Fredrik több fuvolát, billentyűt is szállított a bandába, a hangja pedig alkalmas volt arra, hogy kicsit közelítsenek az epikusabb vonal felé. Személy szerint ezt a kiadványt tartom a Burning Saviours eddigi pályafutásának legjobb teljesítményének, de itt még nem ér véget a mese. Igazán kellemes hallgatni valót hoztak össze egy érezhetően fejlődő projekt keretén belül, de ahogy ez lenni szok időnként, itt lépett közbe az élet.

 
    Távozó zenészek, Fredrik sem maradt meg ebben a világban, valamint sok-sok időhiány és anyagi probléma miatt a zenekar gyakorlatilag 2010-ig hibernálta magát. A lassú felengedést az évente megjelenő single kiadványok jelezték, melyeken Mikael állt a mikrofon mögé, kevesebb sikerrel mint elődei. Már itt elnézést kérek a bandától (remélem, nem olvassák), mert 2014-es válogatásuk olyan hidegen hagyott, hogy hiába kaptam belőle egy példányt, nem vitt rá a lélek, hogy írjak róla. Ugyanez a helyzet a nehezen kiizzadott, alig 28 perces Unholy Tales From The North lemezzel, ami mindössze 28 perces és egyedül a Your Love Hurts Like Fire című dalt tudtam többre tartani egy stúdiós jammelésnél. Szó se róla, a riffek továbbra is ott ültek a dalokban, de azok rövidségük miatt leginkább félkésznek hatottak, komolyabb csúcspontok nélkül, aminél bőven találhatunk izgalmasabb elfoglaltságot magunknak. Nem estek túlzásba a frissen megjelent Death című lemez hosszával sem, de az újabb bekövetkezett változások és néhány előzetes dal bőven felkeltette a kíváncsiságomat. A banda gyakorlatilag teljesen átalakult, Mikael végleg a mikrofon mögött ragadt és szerencsére fejlődött is, hozzá csatlakozott Fredrik Löthfors és Erik Svedberg gitáros, valamint Erik Colling basszer és Stefan Ragelid dobos, hogy gyakorlatilag újra értelmezzék a Burning Saviourst. Ennek eredménye az eddigi legsötétebb, legdepresszívebb album, ami azonnal értelmet ad a rövid címnek és egyszerű borítónak. Persze azért funeral doomban nem kell gondolkodnunk, ez továbbra is a rock és doom keveréke, de a fuvolázó nimfák helyett ezúttal zörgő csontvázakkal és sötét sikátorokkal tarkítva. Ehhez adja meg a remek alaphangulatot a nyitó Draug című dal, ahol a középtempó és a könnyedén megjegyezhető riff mellé borongós billentyűhangok is keverednek. Saját Paranoidjukat alkották meg a Crusade Of Evil képében, aminek viszont nagyszerű refrént sikerült összekalapálni. Abszolút Pentagram hangulatban fogant a Nothing After bluesos vonaglása és a háttérben újfent lebegő billentyűk, melyből időnként kemény témák törnek elő. A Witchfinder General ihlette Lamentations viszont már egészen rutinmunkának minősíthető, NWOBHM menetelés, meglepetés és igazi egyéniség nélkül. Sajnos minden ízében ismerős a címadó Death minden hangja, de ettől függetlenül hangulatos darab lett a hard rockos vonalhoz közelebbi korszakra visszatekintve. A Häxnatten a 80-as években fogant doom metalt üdvözíti egyszerű kórusaival és mélyebb hangjaival, míg végül elérünk a lényeghez: ez pedig a Silence című szerzemény! A 7 perces dal bőven hosszabb az elődeinél és valamiért ezek mindig jobban sikerültek a Burning Saviours lemezeken. Persze, ez sem más, mint egy könnyed múltidézés, de ha ilyen felfogásban hoznának össze egy egész lemezt, biztosan több időt fordítanék rájuk. El is érkeztünk a záró Finally Free című dalhoz, ami gyakorlatilag egy jammelős, blues rock gitározás pár percben.

   Egyértelműen azoknak tudom ajánlani az új lemezt, akik ráharaptak már az írás elején a kocsma hard rock, doom keverékről kifejtett mondataimra, szeretik a sört és közben nyers, ropogós, füstös riffekre bólogatni, akik erőt, frissességet, esetleg kiemelkedő teljesítményt keresnek, fülbe ragadós, nyálcsorgatós doom himnuszokra éheznek, azok továbbra sem ennél a svéd alakulatnál kell, hogy keresgéljenek.
Burning_Saviours_Death_2018
Kiadó:
Stílus:
hard rock/doom rock
Értékelés:
 
Pont
: 7 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Draug (05:14)
2.Crusade of Evil (04:11)
3.Nothing After (04:12)
4.Lamentations (03:41)
5.Death (03:45)
6.Häxnatten (04:01)
7.Silence (07:04)
8.Finally Free (03:18)
Írta:
boymester
2018. március 18., vasárnap, 14:05
Facebook:
Presumption - Presumption (2017)
Kritika, boymester @ 2018. július 31., kedd, 12:39
Iron Void - Excalibur (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 25., szerda, 14:04
Angel Of Damnation - Heathen Witchcraft (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 24., kedd, 16:21
Mordor - Darkness... (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 22., vasárnap, 19:45
Runemagick - Evoked from Abysmal Sleep (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 22., vasárnap, 14:38
Traitor's Gate - Fallen (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 19., csütörtök, 10:33
Koncertek
Dark Bombastic Evening 2018
augusztus 15., 16:00,
Gyulafehérvári vár
Inner Awakening Festival X.
augusztus 17.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Fekete Zaj 2018
augusztus 17.,
Mátra-Sástó
DeathCrew fesztivál 2018
augusztus 17.,
Fedeles Lovarda
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.092 seconds to render