Âqen
Méditation Astrale

 

    Szokás szerint megint egy hangulatos borítóval kezdődött az ismerkedésem a francia Âqen projekttel, amely igazából egyetlen zenész,  (Quentin Florin) munkásságát és kitartását dicséri, aki nemrég megjelentette második nagylemezét Méditation Astrale címmel. A friss kiadványon nemcsak ő zenél ugyanakkor, segítségként fel van tüntetve Kain játéka basszusgitáron, Dévoreur pedig dobon. Ettől függetlenül tehát a munka nagy részéért, főként a dalírásért  tehető felelőssé teljes mértékben. Szóval a bandcamp oldalon akadtam rá a kozmosz óceánján lebegő hölgyeményre, amely azonnal egy bensőséges hangulat és atmoszféra meglétével kecsegtetett, majd jött a play ikonra történő kattintás és közben munka… Első körben annyi maradt meg, hogy valami kellemes zenét hallgattam, úgyhogy kénytelen voltam lementeni az oldalt és újra meghallgatni, majd újra és újra… Időnként egészen odáig voltam a hallottakért, máskor pedig teljesen hidegen hagyott, ám ez a második lehetőség mindig újabb hallgatást eredményezett. Napokig nem tudtam eldönteni, hogy most tetszik-e a kiadvány, vagy megmarad érdekességnek és nem foglalkozom vele, de végül pontosan ez miatt a kettősség miatt döntöttem úgy, hogy lejegyzem gondolataimat és megosztom veletek. A projekt atmoszférikus poszt/black metalként jellemzi saját magát, ezen kívül túl sok információval nem áraszt el, még magukról a zenészekről sem, de a stílus meghatározásával nem áll szándékomban vitába szállni, bár lehet egy egyszerű, visszafogottabb progresszív black jelző is megtette volna a zenekart illetően. A hallgatás azért volt jó egyéb tevékenység közben, mert az egész, 48 perces kiadvány egységes színvonalon lüktet, halad előre, folyamatosan visszatérő akusztikus betétekkel és aprításokkal, melyek monotonitásuknak köszönhetően ugyanazt a lebegő érzést, átszellemültséget sugározzák magukból, mint a lassabb részek. A dalokban vissza-vissza térnek elemek, melyek koncepció gyanúját keltették bennem, de erről nem nagyon találtam semmilyen információt.

    A lemez egyébként kapásból egy közel 4 perces akusztikus, hangulatkeltő résszel kezdődik, amit nagyon ügyesen szőttek bele a teljes képbe, így abszolút nem tűnik feleslegesnek, sőt, éppúgy az egész szerves része, mint bármelyik tétel. A L’oubli ráadásul az azonnal ható Sinistre Cauchemar előszobája, melyek akár egészben is szerepelhettek volna. Ha ezt a két tételt egyben meghallgatjuk, könnyedén kijelenthetjük, hogy változatosságra és dalírási készségre nem kell panaszkodnunk a Méditation Astrale esetében. A hol kellemes, hol a pokol mélységeibe taszító instrumentális elképzelésekhez jön még hozzá Â változatos éneke, melyek között az egyszerű, de kifejező károgástól a veszett morgásokig minden skála megtalálható. Pillanatok alatt tud régi sulis black őrületté változni, máskor pedig a modernebb maszatolások és a tiszta hangzásra alapozott szépség kerülnek előtérbe. A megfelelő helyen adagolt billentyűk és a háttérben feltűnő kórusok szintén nagyon sokat adnak hozzá a végeredményhez, gondolok itt a Sinistre második felére. Â célja egyértelműen a meditatív, ám rettentően baljóslatú hangok és az agresszió összemosása, vegyítése, ami igazán jól sikerült, mert gyakorlatilag kéz a kézben jár a lemezen a kétségbeesés és a megmagyarázhatatlan balsejtelemmel párosuló nyugalom. Bármennyire is közhelyesnek tűnik, a lemez hangulatát mégiscsak azzal lehet a legjobban jellemezni, hogy a vihar előtti csend és az égszakadás váltogatják egymást arányos elosztásban. Például hiába kezdődik a könnyed felvezetés után darabokra tördelt káosszal a Terreur Intérieure, ha néhány perc után epikus magasságokba szárnyaló dallamokat kezd el szállítani a gitár.

    Ez a kettősség simán elvisz a hátán 13 percet, a dalnak mindemellett íve, csúcspontja és lezárása is akad, de a rövidebb tételek jobban működnek nála. Újra a meditatív jelleg erősödik fel a rövidebb La Tempête folyamán, ami ugyanúgy vezet fel egy nagyszerű szerzeményt, mint azt a lemez elején tapasztalhattuk. Az érkező Dialogue Sidéral ráadásul olyannyira jól sikerült, hogy a kiadvány ívét hivatott a csúcsra járatni torz gitárjával, érzelmi kitöréseivel és gépies zakatolásával. A lassan építkező, kellemes hangokkal nyitó Abandon sem marad el elődjétől, a lemez végére pedig nem egy felvezető, hanem az Abandont lezáró tétel került Souvenirs Perdus címmel, ami nagyon jól passzol a nyitó és a lemez közepén található rövidebb akusztikus részhez.
    Végül meggyőzött tehát az Âqen, ezen az is segített, hogy meghallgattam a 2015-ös L’étrange Chemin Vers L’univers Occulte című debütálást és a fejlődés igencsak egyértelmű. Gondolom az újdonsült zenésztársak is hozzátettek a minőség javulásához, mert sem hangzásban, sem szerkezetben nem ér fel ehhez az albumhoz. Nem is véletlen, hogy a teljesen instrumentális kiadvány a bandcampen demóként van feltüntetve. Én most megfelelő hangulatban vagyok hozzá, úgyhogy nem spórolok a pontokkal, viszont megközelíteni tényleg csak így érdemes, másképp nem sok izgalomban lesz részetek.