A hagyományos vonallal ellentétben nem kenyerem a stoner/doom metal, legyen szó a pszichedelikus elszállásokkal tarkított, füstfelhőket eregető ágáról, esetleg a bunkóságból erőt merítő stoner metalról. Az egész stoner világnak ráadásul alapvetően van egy tömegtermelésből adódó unalmassága, mivel ha felpislantok a világhálóra, naponta akár 5 új megjelenésbe is belefuthatok a 70-es éveket idéző öltözetben pózoló, hosszú hajú, retró napszemüveges bandákat illetően. Komolyan mondom, mintha létezne a kiadók titkos, föld alatti pincéiben valami copy/paste megoldás ezeknek az arcoknak a legyártására.
Ettől függetlenül nagy ritkán lecsúszik a torkomon egy Orange Goblin, Kyuss, Electric Wizard, Elder lemez, nem beszélve a Cathedral stoner elemeket is jócskán tartalmazó albumairól. Az pedig különösen érdekes, hogy a kanadai Black Wizard, melyről eddigi három megnyilvánulása ellenére sem hallottam, vörösben pompázó szemeit a klasszikus értelemben vett stoner/doomtól elindította a thrash és death metal felé! Ennek tudatában már nagyobb kíváncsisággal ültem le a bezsebelt promós cucc mögé, ugyanis a hangulat terén igencsak eltérő irányok keverésének mikéntje felkeltette az érdeklődésemet a végeredménnyel kapcsolatban.
Hallgatás közben két dologgal kellett szembesülnöm: a külföldi hírek és leírások megint hülyére vettek, másodszor pedig itt nem csak az emlegetett műfajok keverednek egymással, hanem a metal és rock ezernyi ága, hogy egy időnként nagyon húzós, máskor a sablonosság hányingert keltő zsírjától tocsogó termék lásson napvilágot. A háromnegyed órás játékidő egyébként ennek megfelelően vastag hangzással rendelkezik, valamint egy csábítóan depresszív festmény alá rejtették, hogy gyanútlan áldozatait becsalogathassa körmönfont hálójába. Az egész pofátlanság és zenei egyveleg legfájóbb pontja pedig az, hogy összességében tetszik.
Adam Grant kiherélt, stoner vonalra termett, minden egyéniséget mellőző hangja ugyanis egész jó dallamokat kapott, de még ennél is fontosabb, hogy a mögötte felsorakozó zenészek, legfőképp Danny Stokes gitáros tudja vállára venni a terhet a hallgathatóságot, élvezhetőséget figyelembe véve. Nem okoz gondot számára a húzós hard rock témák csatasorba állítása, a hangulatos szólók, sem a súlyos riffek. A valóban nagy szerepet kapó thrash metal sebességre kapcsolás sem működne leginkább a 80-as évek Metallica világára emlékeztető témái nélkül. A slágeres, de meglehetősen átlagos Two of These Nights után szinte átmenet nélkül váltanak tempót a másodikként érkező Feast Or Famine jóval pörgősebb világába, ahol megérkezik a Hetfield féle metal érzés. A James Wolfe klasszikus heavy/doom módjára vezet minket tovább az úton, a címadó pedig The Sword, Corrosion Of Conformity féle stoner metalban teljesedik ki.
Ez a váltakozás egészen a lemez végéig kitart, közben beiktatva egy-két hard rockos szólót, pszichedelikus merengést és újabb retró thrash hullámokat. Változatosságra tehát nem lehet panaszunk a Black Wizard esetében, de a dalok sajnos stílustól függetlenül sem mindig sikerültek a legemlékezetesebbekre. Néha úgy éreztem, beragadt a lemez és nem akar átlendülni egy-egy ponton, ami azért aggodalomra adott okot ennél a játékidőnél. Ettől függetlenül a vegyesfelvágottak és stoner metal kedvelőknek kellemes csemege lehet a Black Wizard idei dobása.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
