Frakasm
Century of Decline

   Nemrég a hangpróbák alatti kommentekben ismét felütötte fejét a jó öreg probléma: a tradíciók és újdonságok közti érzékeny kapcsolat. Lehet-e olyan értékes egy, akár évtizedekkel korábbi művekből táplálkozó, hagyományokhoz hű lemez, mint egy újító szándékú kiadvány? Sokat rágódunk ezen a kérdésen, pedig a válasz nagyon egyszerű rá, méghozzá az, hogy fogalmunk sincs és átfogó, mindenkinek megfelelő válasz erre nem is lehet. Egyénileg ítélünk meg minden egyes zenei produkciót, simán előfordulhat, hogy amit én lehúzok, az másnak a megtestesült zenei manna, vagy éppen fordítva. Az részesül igazi zenei utazásban, változatosságban, aki képes saját csőlátását félretenni és tudomásul venni, hogy mindenkinek más az ízlése és nem a sajátja a viszonyítási alap mindenhez. Ha logikus gondolkodás útján kívánunk választ adni a kérdésre, azzal kell szembesülnünk, hogy számtalan változó, tényező játszik közre a dologban. Másképp ítéli meg a 80-as éveket az, aki átélte, akárcsak a 90-es éveket, vagy az ezredforduló utáni eseményeket. Másképp ítél az, aki szorosabban kapcsolódik egy-egy műfajhoz. Például aki vénásan kapta a thrash őrületet, az mindig kedvelni fogja a műfajt, míg másoknak csak az elismerés, vagy még az sem marad. Számít maga a stílus is, mivel minél telítettebb, annál nehezebb benne bármiféle erényt csillogtatni. Gondoljunk például a manapság ismét népszerű, gyökereit kereső death metalra, ahol fiatal bandák olyan lemezekkel dobálóznak, amik egy szűkebb színtéren megjelenve, mondjuk a 90-es évek elején, ma már etalonnak számítanának, most viszont a rajongók elismerő fejbiccentéssel reagálnak rá, majd tolják be a lejátszóba a következő hasonló színvonalú, hangulatú lemezt. Egy ifjú death metal fanatikusnak pedig ez a zenei valóság, nem pedig a sok évvel ezelőtt kiadott albumok. Én ezek alapján mindig arra a következtetésre jutok, hogy dicséretes az újítási szándék, törekvés, de egy 20-30 évvel ezelőtti stílusban TÖKÉLETESEN megírt dal simán megaláz egy technikai virtuózitástól tobzódó modern cuccot, ami képtelen érzelmet, hangulatot teremteni, csupán önmaga gyönyörűségében akar fürdőzni. Igaz lehet ez fordítva is, ha az új irány, ötlet nem csak újdonságában hordoz értéket, hanem hangulatában, őszinteségében. Nálam ez a két fogalom (őszinteség, hangulat) a dobogó legtetején áll az értékelési szempontokat illetően, legyen szó egy 30 éves produkcióról, vagy egy megjelenés előtt álló promócióról és ezzel vissza is kanyarodtunk a szubjektív megítéléshez…
   A jó death metal pusztít, megfeszít, átjár, mint rántotthúst a forró olaj, legyen akármilyen dátum a kiadási éve. Ugyanez elmondható a black metalról, legyen épp modern, vagy régimódi, ha jó dalok szerepelnek rajta, jó hangulattal, akkor tök mindegy, melyik csoporthoz tartozik. Ugyanúgy felkapom a fejem egy érdekes, újszerű hangzásra, mint egy primitív, egyszerű, de minden ízében erőteljes, hagyományos doom riffre, mivel egyik kitalálásához sincs szükség kevesebb kreativitásra, bármelyik lenézője, lealacsonyítója egy szegényebb világban találja magát.

   Hogy jön ez a sok rizsa ismét egy konkrét lemez kritikája elé? Nagyon egyszerű, a sors ismét egy death metal debütálással hozott össze, amit ezúttal a francia Frakasm 2015-ben indult csapata tett le az asztalra. A fiatalabb és tapasztaltabb arcokat is magába foglaló brigád pont olyan identitás gondokkal küzd, mint amiket eddig taglaltam. Több generáció találkozik benne, több ízlésvilággal, ami a próbateremben igazi káoszt szülhet azt illetőleg, hogy milyen zenét hallgassanak a pihentető sörözgetés közben. Ez rányomja bélyegét a bemutatkozásukra is, mivel az eredetileg régimódi death metalba újítás, esetleg egyéni hang kialakítása céljából beszivárgott mindenféle ötlet, ami gyakorlatilag megkérdőjelezhetővé teszi a végeredményt akkor is, ha egyértelműen nagyszerű zenészekről van szó. A borító alapján mindenképp brutális, bikiniszaggató death metalra tippelne a kedves hallgató, mely részben meg is valósul, de a lemezt nyitó Reaper’s Return első másodperceiben hallható melodikus gitárszóló már aggodalmakra adott okot. Nem is alaptalanul, mert Butcher hol élesebb, hol mélyebb hörgésével fémjelzett aprításban hamarosan megjelennek a dallamfoszlányok és az önmagában jól hangzó, de ebben a dalban gyakorlatilag kiherélésként szolgáló újabb szólók és könnyedebb lassulások. Ugyanúgy bepofátlankodik a 8 dalba a klasszikus heavy metal, a thrash metal is, amitől a dalok élüket, erejüket vesztik, pedig ezeket a részeket sem utcai szemetes tetejének kongatásával játsszák, pusztán nem áll össze a kép. A kiadvány második felére még a technikásabb megoldások is előkerülnek a zsákból, ezekhez viszont a kissé súlytalanra vett hangzás nem tud kellő táptalajt nyújtani. Az 5-6 perces dalok így kisebb szakaszokra bomlanak, melyek közt találunk kedvünkre valót és meglepően idegen, vagy unalmasabb részeket. Ennek nagyszerű példája a videóval ellátott Inferi Gloria is, ahol vizuálisan, főleg a dal második felében rengeteg agressziót kapunk jó kis gore jelenetekkel, de a zene nem képes megfelelő brutalitással aláfesteni, a kegyetlenséget hitelessé tenni, így megmarad erőltetett vérengzéssel teli amatőrködésnek. 

   Egy ilyen telített közegben vagy atombombát dobjunk a közönség soraiba, vagy maradjunk inkább csendben, a vegyesfelvágottal való újítási szándék, főleg gyenge stílusok közti keverés mellett, nem sok jóval kecsegtet. A zenekar a Carcass, Death, Obituary és Deicide rajongóknak kínálja fel magát rozsdás fémtálcán, véres evőeszközökkel, amit a valódi fanatikusok azért megkóstolhatnak nyugodtan, mert zeneileg problémamentes a végeredmény, de különös élvezeti értékkel nem fog szolgálni senkinek.